Hungarian Press Survey, 1991. szeptember (8110-8127. szám)
1991-09-12 / 8117. szám
Népszava, 1991. szeptember 9. ALKOTMÁNYOS (V)ÁLSÁG? A tiszta szendék és az alkotmányos rend szerinti eljárás eleve kizárja az .Alkotmányos válsáffnak” még a lehetőségét is — hangzik a kormány csütörtöki ülése után kiadott közlemény. S mi igazán megnyugodhatunk. A tiszta hang után, lám megjelent a tiszta szándék. S kell-e ennél több? Cáfolatot nyert az úton-útfélen, jobbról, balról hangoztatott sanda vád. A kormányzati válasz Péternek szól, de értsen belőle Pál is! Horni Gyula éppúgy, mint az alkotmányos ficamról s idegen testről értekező Debreczeni József, Thürmer Gyuláról nem is beszélve. Nem kell tehát senkinek nyugtalankodnia a jogállamiság fellazulása miatt, elhamarkodottan Göncz Árpád elleni politikai támadásnak tekinteni az elnöki jogkör értelmezését (értsd: szűkítését) követelő hangokat. Az ezt sürgető reguláris és partizánakciókat. Pusztán a véletlen műve lehet, hogy immáron három hirsatalos beadvány fekszik egy időben az alkotmánybírák előtt. A honvédelmi irányítás alkotmányos határait feszegető indítvány politikuma már kihűlni látszik. Az elnök sérthetetlenségét, az alkotmányos szabályozás közelebbi tartalmát firtató igazságügy-miniszteri indítvány benyújtása óta szintén abbahagytak a viták. De mint tudjuk, a politikai szélcsend nem tartott soká. A Rádió és a Televízió alelnöki kinevezéseinek kapcsán ismét éles politikai és publicisztikai pengeváltásokról hallani, olvasni. Kulin Ferenc, a kulturális bizottság elnöke a parlament plénumán indignálódva vette a kalapját — és maradt. De ígéretét beváltotta: a bizottság többségi szavazatával szentesítve már föladták a köztársasági elnököt érintő levelet az Alkotmánybíróságnak. Mondhat-e nemet az ország közéleti személyiségeinek népszerűségi listavezetője? Az íróból lett első számú aláíró, Göncz Árpád? E triviális kérdésben sűríthető össze az a közjogi, politikai vihar, cumi az elnöki hatáskör értelmezése körül dúl. Am tévúton jár, aki ezt a kérdést így leegyszerűsíti A köztársasági elnök ugyanis nem a kormány meghosszabbított karja, de önálló hatalmi ág, hatalmi tényező. Aki persze „köteles” aláírni a törvényesen előkészített személyes előterjesztéseket, de korántsem minden körülmény között. Aki, pártok fölött álló közjogi méltóságként, természetesen az alkotmányos kiegyensúlyozó, ellensúlyozó szerepét is be kell, hogy töltse. A társadalom demokratizmusa feletti őrködést az alkotmány kifejezetten kötelességévé teszi. Göncz Árpád tehát igenis mondhat nemet. Az alkotmány nem csupán aláírói jogosítványait hangsúlyozza, de hogy mást ne mondjunk, olyan horderejű döntésre is feljogosítja, mint — meghatározott feltételek esetén — a parlament feloszlatása. S ha az alkotmány ilyen fajsúlyú lépésre alkalmasnak ítéli, vajon nem vall-e végtelen kicsinyességre „a tiszta szándék”: ugyan, kérdezzük már meg az Alkotmánybíróságot is, hogy az elnök mondhat-e nemet? Igaza van Tölgyes sy Péternek. aki a minap a Televízió kamerája előtt Kónya Imrével vitatkozott a kérdésről: Göncz Árpád eddigi működése során csupán három ízben „avatkozott be" a politikába. De az idő eddig őt igazolta! Először a taxisblokád idején a társadalmi megbékélés érdekében lépett fel, eredményesen. Miközben a kormányzat élesen konfrontált az érdekképviseletekkel, s a hat parlamenti párt — no, Horváth Balázs erkélyjelenetét leszámítva — politikai értelemben csaknem végig hallgatott. A kormánypárti padsorokból később az amnesztia törvény vitájában törlesztettek az elnöknek. Másodjára a kárpótlási törvény ügyében benyújtott elnöki vétó borzolta a politikusi kedélyeket. Az alkotmánybírósági döntés azonban bizonyította, ismét az elnök látta jobban. Ám, most tetőznek a harmadik ügy, az „alelnöki vétó” politikai hullámai. Előzetes konszenzus nélkül, a médiatörvények elfogadása előtt akarta a legerősebb kormányzó párt elárasztani a hozzá közel álló személyekkel a központi médiákat. Holott, mint tudjuk, a politikai erők megegyeztek abban, hogy a közszolgálati médiák pártsemlegesek maradnak. Az elnöki NEM e politikai zsákmányszerzés útját állta. De a kormányzó párt prominensei most széttárják a karjukat: mivégre ez a nagy ijedelem? „Csak” alkotmányértelmezést kérnek. S mivel a látszat — vélik — mellettük szól, megpróbálják élvezni is ezt. Csakhogy a legújabb fejlemények mutatják, hogy a Népszavában közreadott llrakcióvezetői gondolatok nyomán mint Jerikó falai omlanak össze a látszat tartópillérei. Kiderült: a legerősebb kormányzó párt inkább csak taktikai okokból tartóztatta meg magát, s vonalvezetése rövidesen megkeményedik. Az igazságtétel jegyében nemcsak újabb leváltások, elmozdítások sorát ígéri a vállalatok, bíróságok, ügyészségek élén, nem pusztán a nyugdíjak beszámítási idejének kurtításában vannak eredeti ötletei, de a Rádió és a Televízió politikai okkupálását is tervbe vette. Elérkezettnek látja az időt, a Magyar Rádió és Televízió „politikai beállítottságának és szellemiségének gyökeres megváltoztatására”. A társadalom többségi támogatásának hiányában is keresztülvinni szándékozott igazságtétel tükrében másként kell megítélni a központi médiák élén tervezett alelnöki kinevezések alkotmányos összefüggéseit is. Hiszen az MDF frakcióvezetőjének értékelése akarva-akaratlanul erről is szól: nincs többé csurkaizmus, a szélsőséges irányzat otthonra talált a centrumban. Ez ma is MDF „hivatalos” sajtóstratégiája. S ennek árnyékában bizony csak kétkedve és gyanakodva lehet fogadni ama bizonyos kormányközleményben hangoztatott tiszta szándékot. Mert ez a kettősség, ez az alkotmányos álság a mai magyar politikai televényben a jelek szerint már elpHántálta az alkotmányos válság csíráit. Bodnár Lajos I f
