Hungarian Press Survey, 1991. szeptember (8110-8127. szám)

1991-09-12 / 8117. szám

Népszabadság, 1991. szepteirber 9.

Új Versailles felé?

Nekem nem voltak illúzióim: Csűr ka István vagy Kónya Imre sohasem volt demokrata. Nem is akartak azok lenni. Taktikai okokból ma ugyan még hivatkoznak hébehóba alkotmányra, demokráciára, a nép jólétére, de csak addig, míg nem sikerül a jogállam intézményeit fölszámolni, a fogyó nemzeti vagyont a státusokkal egyetemben a párthíveik között szétosztani. Ha ez megvalósul, akkor már nem mondják, hogy demokráciát meg gazdasági felemelkedést akarnak. Egyrészt mert demokráciát nem akarnak, gazdasági felemelkedést pedig nem tudnak produkálni, másrészt mert akkorra már nem is kell mondani semmit: bárki láthatja, mit akartak.

Egy ideig azért még nem árt taktikázni és a nemes cél érdekében szépeket füllenteni, mert egyelőre léteznek bizonyos akadályok. E pillanatban például a szakszervezetek, a sajtó egy része, a köztársasági elnök, az Alkotmánybíróság, az ellenzéki pártok, az MDF-en belüli liberálisok, valamint Antall József miniszterelnök.

Tiszta szerencse, hogy elég jól ki lehet játszani egyiket a másik ellen. A szakszervezeteket például azért szükséges mihamarabb vagy felszámolni, vagy pártellenőrzés alá vonni, mert az életszínvonal csökken, a munkanélküliség nő. A munkavállalók pedig sajnálatos módon nem azt nézik, miként kényszerítik rájuk az MDF harciasai a maguk küldetéses igazságát jólét helyett, hanem azt, hogy miből fizetik ki az energiaszámlát vagy a gyerek menzáját. Előbb-utóbb megfogalmazzák, hogy Kónya Imre tanulmányaival nem lehet jóllakni, s ha maradna erre alkalmas szervezet, hamarosan más módon is jeléi adnák egyet nem értésüknek. Mivel a demokratikus országokban ezt a szerepet a szakszervezetek töltik be, azért keli a mi „demokráciánkban” meggyöngíteni vagy pártellenőrzés alá vonni őket.

Kétségtelen, a folyamat logikája Csurka úrék szándékait támogatja. Az ellenzéki liberális pártok szépen elképzelik, hogy ha ők lennének hatalmon, mennyire zavarná őket is egy erős, független szakszervezeti szövetség. Miután egészséges hatalmi ambícióik vannak, minden ellentét dacára készségesen segítenek a kormánykoalíciónak tönkretenni a független szakszervezeteket. Paradox módon kénytelen volt segíteni a köztársasági elnök is. Nem tudom, mi lehet Göncz Árpád személyes véleménye a szakszervezetekre vonatkozó törvény alkotmányosságáról. De még ha nem értett is egyet vele, választania kellett: ha a tévé-elnökhelyettesek ügyében védi a sajtószabadságot, akkor az ötpárti konszenzussal született szakszervezeti törvény ügyében nem szegülhet ellen, mert ezzel a pártatlanságát tagadók érveit erősítené.

Megeshet, hogy az Alkotmánybíróság is választásra kényszerül. A tekintélyes testületnek ugyanis már nemcsak a sajtószabadságot, hanem a köztársasági elnököt, egyáltalán a hatalommegosztás intézményrendszerét, ben- I ne önnön független létét is védelmeznie kell. Én ezért azt várom, hogy a köztársasági elnök jogait erősíti, a szakszervezetek ügyét pedig megpecsételi állásfoglalása.

Csurka Istvánéknak két és fél évük van rá, hogy az akadályokat eltakarítsák abszolút hatalomra való törekvésük útjából. Mint Csurka nemes őszinteséggel bevallja, a reformkommunistákra nincs többé szükség, miután nem fenyeget az a veszély, hogy őt és társait börtönbe zárják, és ki kellene onnan hozni őket. A reformkommunisták elvégezték a feladatukat, azzal, hogy Csurka úr helyett lerombolták a kommunizmust. Az új társadalomban már nincs helyük, legfeljebb az „igazságosztás” után Csurka úrék börtöneiben. Igen ám, de nemcsak a reformkommunistákra nincs többé szükség, hanem az SZDSZ- szel kötött paktum megtartására sem. Amit a paktum nekik hozott, azt nem lehet elvenni tőlük, amit ők adtak — a tömegkommunikáció szabadságának ígéretét és a köztársasági elnöki poszt átengedését —, azt kellő szívóssággal vissza lehet vonni. A tömegkommunikációt le lehet igázni gazdasági eszközökkel, Göncz Árpádot, akinek személyes tisztessége a hatalommegosztás egyik garanciája, elöbb-utóbb olyan helyzetbe lehet hozni, amikor becsülete szembekerül a posztjából fakadó kötelességével, s remélni lehet, hogy inkább lemond, mint hogy tisztességtelen ügyet szentesítene a nevével.

E pillanatban'nincs már szükség az MDF belső ellenzékére: Beke Katákra, Kiss Gy. Csabákra, Elek Istvánokra — megszabadulni nem lehet ugyan még tőlük, de a szót beléjük lehet fojtani. Szükség van az SZDSZ-re és a Fi- , deszre, mert nyugati kapcsolataik révén nagy ricsajt tudnának csinálni, és fenn kell tartani a demokrácia látszatát, ameddig a hatalomnak „jó esetben is csak a fele' van Csurkáók kezében. Amint ez a helyzet változik, s közeledik a következő választás ideje, nem lesz többé szükség a liberális ellenzéki pártokra sem, mert esetleg még alternatívát jelentenének a hatalmon levőkkel szemben.

Antall Józsefre azonban még akkor is szükségük lesz Csurkáékaak. Ma is az a véleményem, hogy az MDF elnöke és alelnöke nem azonos elveket vallanak. Antall József tekintélyelvű, személyes hatalomra törekvő vezető, aki úgy politizál, hogy pártjában bármelyik irányzat kerül is töbségbe, ő maradjon a centrumban. Ezért hallgat következetesen, amikor elhatárolódást követelnek tőle. A miniszterelnök tekintélyelvű politikus, de nem diktátor. Ha a most beindult folyamatok továbbhaladnak, gorbacsovi szituációba kerülhet: megeshet, hogy egy puccsistáktól bekerített házban kell majd kimondania, nem azonos azokkal, akikkel taktikai szövetséget kötött. Ma sem hiszem, hogy Csurkáók száján Antall József beszél — de neki is föl kell mérnie, hogy az elhatárolódás hiányából a személyére és politikai céljaira nézve meddig származnak előnyök és mikortól hátrányok.

Csurka István szerint a belső rendteremtés célja az, hogy ha az egész európai térséget átmozgató változások véget érnek, akkor az utána következő szokásos osztozkodáson erős, egységes vezetés képviselje Magyarországot. Justitia-terv, Fehér Könyv, igazgatók, főszerkesztők, főrendőrök, ügyészek, bírák leváltása: belügy. Egy kis ország elitjeinek marakodása a fogyó koncon. Pillanatnyilag nincs olyan külső hatalom, amely meg tudná vagy meg akarná védeni a magyar demokráciát egy jobboldali diktatúrától, de olyan sincs, amely kívülről támogatna egy ilyen hatalomátvételt. Ám egy ország bel- és külpolitikáját egy új Versailles ígéretére építeni, ezt a távoli célt ígérni egy népnek elérhető demokrácia és közeli gazdasági felemelkedés helyett — ez már nem játék. Valószínűleg nem hagyja hidegen sem a szomszédos országokat, sem az Európai Közösség országait, hogy mit ért a legerősebb magyar kormánypárt alelnöke azon, hogy ama majdani, a térséget újraosztó tárgyalásokon „lesz-e haszon” nekünk. Az efféle tárgyalóasztalokhoz az atomfegyverek nélküli világban is háborúk mérhetetlen szenvedésein át vezetett az út.

Miféle haszonra gondol Csurka István? És miért nem beszél a fizetendő árról? Remélem, egyszer, egy nemzetközi sajtóértekezleten valaki megkérdezi: mit gonöo’ erről Antall József?

Tanács István