Hungarian Press Survey, 1991. augusztus (8100-8109. szám)
1991-08-19 / 8100. szám
Új Ember, 1991. augusztus 4 V/ A pápaság és a Vatikán A Szentszék és Magyarország kapcsolatai a zsinat óta Még kevés idő telt el az 1989-es fordulat óta ahhoz, hogy „történeti távlatban” felmérhessük a volt kommunista országok egyházpolitikáját, illetve a Szentszék ún. Ostpolitikját, a keleti politikát, amellyel kapcsolatban korábban is megoszlottak a vélemények. A Vatikán keleti politikája Június 18-án mutatták be Rómában a sajtónak Achille Silvestrini bíboros (korábban Casaroái bíboros „jobbkeze”) és Jurij Karlov, a Szovjetunió szentszék! nagykövete jelenlétében a San Pietro e il Cremlino című kötetet, amely amolyan rekviem az Ostpolitik lelett. A könyv szerzői újságírók: Domenico del Rio és Renzo Giacomelli (ez utóbbi régebben a Vatikáni Rádió munkatársa volt). Alcím: „A vatikáni Ostpolitik emlékezete”. „Volt egyszer a Vatikán keleti politikája...” Így kezdődik a bevezető, kicsit a mesék stílusára emlékeztetve: „Hol volt, hol nem volt..." Pedig nem is olyan régen vetett véget neki a Közép-Keiet-Európában bekövetkezett nagy fordulat. Az interjúkötetben előbb rövid összefoglallást olvashatunk az Ostpolitik megszületéséről, Kialakulásáról és alkonyáról; majd következik nyolc interjú az Ostpolitik főszereplőivel: Casaroli, König, Tomasek, Oddi, Silvestrini, Willebrands, Etchegarag bíborossal és Sterniuk ukrán érsekkel. Végül a harmadk rész bemutatja az 1917-es bolsevista forradalom utáni hét pápa kapcsolatait a kommunista dmpériummal. De most nem könyvismertetésről van szó. Csupán Franz König bécsi bíborosérsek néhány kijelentését szeretnénk idézni bevezetőül, minthogy a XXIII. János pápa által elkezdett Ostpolitiknak ő volt az egyik főszereplője, nevezetesen a Mindszenty-kérdésban ő volt az együk közvetítő a Szentszék és a bíboros, illetve a magyar kormány között. Arra a kérdésre, nogy vajon a Szentszék keleti politikája lüzzájárul-t-e a Kelet-Európábán bekövetkezett változások előidézéséhez, az osztrák oíboros többek között ezeket válaszolta: .Nehéz kérdés. Tapasztalatom alapján azt nondhatom, hogy Közép-Kelet-Európa keesztényeit nagyon bátorították azok a Kapcsolatok, amelyeket néhányunk harntnc évvel ezelőtt felvett az ő egyházaikul. Emlékszem, egyik első keleti utam al- Kalmával néhány keresztény ezt mondta: .Tehát mégsem felejtettek el bennünketI" -átva, hogy az egyház nem felejtette el őket, sőt kereste a megoldásokat, hogy kisegítse őket szomorú helyzetükből, amelybe belekényszerítették őket, ezek a keresztények megerősödtek, aztán határozottéban követelték jogaikat, és általában az rmberi jogokat. [...) A Gondviselés úgy ikarta — fűzte hozzá König bíboros —, íogy -Kelet birodalmának fővárosa- kormányzására a nyolcvanas évek közepén negjelenjék egy jóakaratú ember, akit a nély humanizmus vezetett, és akit aggaszott országa és a világ sorsa. Az „Ostpoliik" Gorbacsovnak is hálás lehet azért, íogy sok gyümölcsét begyűjthette. Ez ilyan tény, amelyet a becsülettel el kell smernünk." König bíboros utolsó megjegyzéseit taálóaknak tartjuk. Hasonló hangzott el a /alikáni Rádióban, az Osservatore Roma- 10 1989. szeptember 15-i száma ama vezérikkéhez fűzött széljegyzetben, amely a Szentszék és a magyar kormány között 1964-ben létrejött részleges megállapodás 25. évfordulója alkalmából jelent meg. Főleg azt a félreértést akartuk eloszlatni, mintha a Magyarországon elért eredmények, főleg az 1989. év gyors egyházi változásai, pusztán a keleti politika, illetve a „kis lépések” politikájának eredményei lettek volna. Kétségtelen ugyanis, hogy a gorbacsovi peresztrojka olyan váratlan „nagy lépést” jelentett, amelyről két-három évvel korábban még álmodni sem mertünk volna. A Szentszék és a magyar kormány kapcsolatai Mivel az egyházüldöző Rákosi-korszakkal a közelmúltban — Mindszenty bíboros újrateremtése kapcsán is — többet foglalkoztunk, most csak a zsinati időtől kezdődően tekintjük át a Szentszék és a Magyar Népköztársaság kapcsolatát, tehát az utolsó negyedszázadot vesszük figyelembe. Még tartott a II. Vatikáni zsinat, amikor VI. Pál — XXIII. János pápa kezdeményezését folytatva — f megbízta az Egyházi Közügyek Kongregációjának helyettes titkárát, Mons. Casaralit, hogy Budapesten tárgyaljon a magyar kormány képviselőivel, pontosabban az Állami Egyházügyi Hivatal akkori elnökével, Prantner Józseffel. Az első hivatalos tárgyalásra 1963. május 7—9. között került sor Budapesten. Ezt az első megbeszélést egy év leforgása alatt további három követte — Budapesten és Rómában váltakozva. Az 1964. szeptember 9—14. közötti megbeszéléssorozat végső eredményét rögzítő okmányt és az ahhoz csatolt jegyzőkönyvet a delegációvezetők, Mons. Casaroli és Prantner elnök szeptember 15-én írta alá Budapesten. E „részleges megállapodást" követő nyilatkozatokból — később — kiderült, hogy az első okmány a püspöki kinevezések módjáról, a katolikus papok állampolgári esküjéről és a római Pápai Magyar Intézetről tartalmazott konkrét megegyezést. Az első kérdésben született megállapodás azt szabályozta, hogy milyen módon történjék az Elnöki Tanács előzetes hozzájárulásának kikérése olyan egyházi kinevezéseknél, amelyeknek joga a Szentszéket illeti meg. A dokumentumhoz csatolt jegyzőkönyv (protokoll) 16 pontban rögzítette azokat a témaköröket, amelyeket a tárgyalások során érintettek: az egyházmegyék főpásztori székeinek betöltése, a püspöki kinevezések módja, az egyes püspökök személyi helyzete, hűségeskü a Magyar Népköztársaságra és Alkotmányára, a miniszteri biztosi intézmény, az egyházmegyék kormányzásának szabadsága és az ordináriusok szabad érintkezése a Szentszékkel; továbbá a letartóztatott és felfüggesztett papok és szerzetesek ügye, a papi szemináriumok kérdése, a szerzetesrendek és kongregációk helyzete, az iskolai vallásoktatás kérdése, a lelkipásztorkodás szabadsága, a papság polgári tevékenysége, kapcsolat a magyar emigráns papsággal, a római Pápai Magyar Intézet és a Mindszenty-ügy. Ismeretes, hogy a megnyomorított magyar egyház milyen lassan haladt a kibontakozás útján, jóllehet 1964-től rendszeresen történtek a püspöki kinevezések. Most az 1989-es demokratikus fordulat, az Állami Egyházügyi Hivatal eltűnése után bizonyos dokumentumok, emlékiratok, vallomások tükrében teljesebb képet kapunk arról, mit eredményezett az a részleges megállapodás. Ezért olvastuk kétkedve az Osservatore Romano említett vezércikkében — a huszonöt év fejlődésének áttekintése kapcsán a túlságosan pozitív mérleget: „A dokumentumok Budapesten és Rómában lefolytatott tárgyalások eredményei voltak, és a megoldott kérdések csekély száma ellenére lehetővé tették a Szentszéknek, hogy a következő években betölthesse a püspöki székeket. Ma — mint ez ismeretes — Magyarország minden katolikus egyházmegyéjét saját törvényes főpásztora kormányozza, és a szükség szerint még segédpüspökök is vannak. A Megegyezés — folytatja az Osservatore 1989. szeptember 15-i vezércikke — ezen kívül megvetette a szabadabb párbeszéd alapját, amely idővel kiszélesedett. Rendszeressé (váltak ugyanis a hivatalos megbeszélések, amelyek révén, gyakran ’kis lépéseken’ keresztül, a Szentszék és a magyar állam közötti kapcsolatok állandóan javultak.” A cikk az akkori helyzetre utalva megjegyezte, hogy a pápa I991-es magyarországi látogatásának előkészületei folynak, és hogy a magyar kormány helyre akarja állítani a negyven évvel korábban megszakadt diplomáciai kapcsolatokat a Szentszékkel, miközben születőben van az új vallásügyi törvény. A megállapodás Ez a törvény 1990. elején meg is jelent, 1990. február 9-én pedig Agostino Casaroli bíboros államtitkár és Németh Miklós miniszterelnök a budapesti Parlamentben aláírta az új megállapodást a Szentszék és a Magyar Köztársaság között, és így túlhaladottnak nyilvánították az 1964-es rész—^
