Hungarian Press Survey, 1991. augusztus (8100-8109. szám)
1991-08-19 / 8100. szám
A Világ, 1991. augusztus 7. ' Kivonultak a szovjet csapatok: MOST KEZDŐDIK AZ IGAZI MUNKA! 1991. június 30-a emlékezetes nap hazánk számára. Hosszú idő után ekkor vált ismét politikailag és katonailag egyaránt szabaddá Magyarország, így végre saját kezünkbe vehetjük sorsunk irányítását. A tökéletes szabadság eufórikus érzése mellett azonban vannak terhes és hosszú időre feladatot adó teendőink is. A csapatkivonás befejeződésével ugyanis az eredeti tervektől eltérően nem zárultak le a vagyoni elszámolás vitái. Sőt, mint dr. Kolláth Györgytől, a szovjet csapatkivonással megbízott tárcaközi bizottság tagjától megtudtuk, minden valószínűség szerint még nagyon sok nehézséget kell megoldani a kérdéskör megnyugtató befejezéséig. "Mint elmondta, a csapatkivonás után itt maradt létesítmények hasznosítását eldönteni hivatott tárgyalások alapvetően jó hangulatban zajlottak, a politikai életben elszaporodott pártvillongásoknak nyoma sem volt. A magyar érdekeltek maximális együttműködési készséget tanúsítottak egymás és a megoldási lehetőségek iránt. Az ezzel párhuzamosan a szovjet féllel folytatott egyezkedésen a magyar küldöttséget alapvetően két tényező jellemezte: a profi bizottsági munka és az állandó offenzíva. Tárgyalóküldöttségünk olyan szakképzettségű emberekből állt, akik a fölvetődő összes problémára fölkészültek, s így a szovjet fél változó magatartására mindig új javaslatokkal tudták bombázni a nehezebben reagáló partnert. A szovjetekkel folytatott viták oka alapvetően az eltérő kiindulási pontból adódott. Míg a magyar fél szigorúan ragaszkodott az 1958-as egyezményhez, a szovjet fél saját értékrendje alapján szerette volna beszámítani a létesítményeket. Az egyezmény értelmében a Déli Hadseregcsoport Magyarországon ingatlantulajdont nem szerez, betartja a magyar jogszabályokat (bennük például a szabványügyi előírásokat), s így bérleti díj fizetése nélkül - de annak fejében karbantartási kötelezettséget vállalva - használhatja a rendelkezésére bocsátott magyar építésű létesítményeket. A rájuk háruló feladatokat kevéssé hajtották végre, sőt jelentős ökológiai kárt okoztak. A tárgyalások előrehaladtával az átadott létesítmények növekvő számával párhuzamosan emelkedett a megismert környezeti kár, így a magyar kártérítési'igény is, melynek végösszege 60-66 milliárd forint. Ezzel szemben a szovjetek valamivel kisebb összegű ellentételezést igényelnek az általuk épített létesítményekért, nem ismerve el azok jelentős részének szabálytalan és használhatatlan mivoltát, valamint a környezetszennyezés okozta károkat. A létesítmények, illetve a károsodott földterületek jelenlegi állapotukban nagyrészt működésképtelenek, illetve használhatatlanok. Nagyon sok olyan problémát kell megoldani viszonylag rövid idő alatt, mely alapvető fontosságú nemcsak a gazdasági fellendülés, hanem az egyszerű üzemeltetés szempontjából is. Világosan kirajzolódik a kép. Míg a szovjetekkel folytatott tárgyalások lezáratlansága elsősorban a költségvetés számára jelent gondot, s csak áttételeken keresztül érezteti hatását egyéb területeken, addig az önkormányzatok, a vállalkozások, illetve a külföldi befektetők-szem pontjából sokkal inkább érdekes az itthoni helyzet mielőbbi végleges rendezése. Bár az ónkormányzatokkal folytatott egyeztető tárgyalások során sok létesítmény sorsa eldőlt, vannak még megoldatlan kérdések e tekintetben is. Az ingatlanok mindaddig piaci forgalomra alkalmatlanok, amíg tulajdonjogilag nincs minden teljesen tisztázva. Ez azonban a kisebbik gond. Ennél sokkal nagyobb problémát okoz a létesítmények helyreállítása, illetve annak finanszírozása. Ugyancsak ebbe a kategóriába tartozik a környezeti károk lokalizálása, majd megszüntetése, a használhatatlan épületek lebontása, a felmerülő költségekkel egyetemben. A kényszerű „vendéglátás" befejeződ tével itt hagyott épületek három kategóriába sorolhatók. Az első és legszűkebb csoportba a magyar igényeknek átalakítás nélkül megfelelő létesítmények tartoznak, a másodikba azok, amelyeket átalakítás után lehet használatba venni, a harmadikba pedig a ! hasznosíthatatlan épületek. Ahhoz I azonban, hogy egyáltalán pontosan eldönthessük a fennmaradó és lebontás- j ra ítélt objektumok körét, előbb építés- | hatósági vizsgálatoknak kell alávetni őket. Amennyiben ezzel végeztünk, meg kell jelölni az épületek értékét, s csak ezután lehet őket értékesíteni. Nem minden esetben tisztázott az sem, hogy az eladás során befolyt összegnek végül is mi legyen a sorsa. Csoportosíthatunk azonban más szempontok szerint is. A költségvetés és az egyéb igénylők közötti viszony szerint mondhatjuk azt, hogy van, amit térítésmentesen kaptak, kapnak meg az önkormányzatok, minisztériumok és egyéb igénylők, van, amit térítés ellenében, és olyan is akad, ami gazdasági hasznosításra ítéltetett, vagyis értékesítik. Ahhoz, hogy' a hőn áhított piaci folyamatok a maguk teljességében kiteljesedhessenek, mindenekelőtt a gazdasági hasznosításnak kell felgyorsulnia. Ez pedig a fent vázolt problémák mielőbbi megoldását igényli. Önkormányzati szempontból megállapíthatjuk, hogy' az érintett 100 település mintegy 20 százaléka jól járt, vagyis a nálunk maradó javak értéke jócskán meghaladja az elszenvedett kár értékét. 60-70 százalékra tehető a hasznot és kárt nagyjából egyenlő arányban elkönyvelő települések száma, s 10-20 százalék közötti a jelentős j kárt szenvedett helységek aránya. Ez persze nem jelenti azt, hogy bár! mit is le tudnánk írni a károkból. Hogy végül is a kármegosztásban a költségvetés és az önkormányzatok közötti egyeztetés mit eredményez, az még nyitott kérdés. A két állam közötti vagyonimérleg-készítés ettől teljesen független ügy, s remélhetőleg minél előbb befejeződik. Hajdú Péter „A szovjet fel saját értékrendje alapján szerette volna beszámítani a létesítményeket"
