Hungarian Press Survey, 1991. augusztus (8100-8109. szám)
1991-08-30 / 8109. szám
Magyar Hírlap, 1991. augusztus 27 u Eszéket már elérte a polgárháború Meddig lőnek még? A jugoszláv polgárháború végzete elérte immár a magyarlakta falvakat is. A szerb csapatok támadásai nyomán családok ezrei maradtak hajlék nélkül, s éjjelente bombatámadástól, aknatűztől kell rettegniük az Eszék környéki falvak lakóinak. A horvátok igyekeznek a végsőkig ellenállni, vasárnap már a határ közelében egymást , érik a markolókkal mélyített lövészárkok, homokzsákokból felállított fedezékek. Érzékelhető a remegő idegesség a férfiakon: Kalasnyikovokkal, Molotov-koktélokkal mit sem kezdhetnek a T—76-osok, páncélöklök, s repeszgránátök ellen..! Eszék belvárosában is minden forgalmasabb kereszteződésnél sínekből hegesztett tankcsapdák, akadályok éktelenítik az utcákat. Torokszorongató a férfiak igyekezete, ahogyan pincék ablakaiból minél tökéletesebb fedezéket eszkábáinak. Sokan most ismerkednek a sebtében szétosztott fegyverekkel — ám csak takarékosan, hiszen a lőszer is fogytán. Az asszonyok sírva borulnak egymás vállára, s zokogva nézik házukat, értékeiket — életüket. S ha már nincs más kiút — menekülni kell! Egyelőre még a horvát csapatok uralják a drávaszabolcsi határátkelőhelyeket. s igyekeznek a menekülők számára szabad utat biztosítani, ám a szerb alakulatok az Udvarhoz vezető utakat lezárták, így már csupán ez az egyetlen út vezet a biztonság felé. A határátkelőhelyen maroknyi egvenruhás horvát határőr zsúfolódik egymás mellé, mellettük parancsnokuk. Fegyverüket szorongatva pillognak mindenki felé — nem tűnnek szolgálatban lévő katonáknak. Éjfélkor aztán egyszerre rohannak a magyar határnak, on ledobálják fegyvereiket, egyenruhájukat — elegük volt, legyen, aminek lennie kell. Mohácson egy laktanyát, valamint a diákotthont alakították át ideiglenesen a menekültek fogadására, ám az elmúlt napok emberáradata nyomán kaotikus állapotok uralkodnak az állomásokon — az ott dolgozó szakemberek legjobb akarata ellenére is. A nagyobb termekben az emeletes ágyak már egymás mellé soroltattak, úgy kell átmászniuk a fekvőkön az amúgy is zavarodott, türelmük végső határán lévő embereknek. Ahogy tudnak, úgy verődnek egy szegletbe a családok, sebtében összedobált motyójukat valahol felzsúfolva, hogy azon kesereghessenek: mi lehet otthon...? Születnek a végeérhetetlen történetek, kivel, mi. s hogyan esett, s mi lehet az ottmaradottakkal? Telefonálni Jugoszláviába szinte képtelenség, az emberek csupán az újonnan érkezők híreire hagyatkozhatnak. Jött, ki, mivel tudott... Ki rendszám nélküli húszéves Renault-val. ki pedig egy harmincéves zetorral. amely mögé épp csak össze nem roskadó pótkocsit kötött — ezzel keltek át a zöld határon. Fekete kutya őrzi a rozzant járművet — nem volt szíve otthagyni a gazdának szeretett négylábúját. Lajka kutyus nem tágít a viharvert Zetor árnyékából. ennyi maradt csupán számára a szeretett otthonból — s ráadásul a gazdát sem látja! Hiába a símogatás, az otthon kitörölhetetlen Lajka emlékeiben... A gyermekek percenként fel-felsímak, a kényszerű egvüttlét zajai idegenek a kicsik számára. Míg anyja az egyik csöppséget csitítgatja, könnyeit nyeldesve meséli menekülésük történetét: — Darázsról menekültünk kocsi‘ val. mert elviselhetetlen már a helyzet! Maradtunk volna, de már életveszélyessé vált az állandó lövöldözés, dőlnek sorra a házak, muszáj volt jönnünk..! Az öregek otthon maradtak, a fiataloknak kell menekülniük a gyerekekkel, és főleg a férfiaknak! A szerbek ugyanis sorra járják a házakat, ahol egy hadra fogható férfit találnak, azt azonnal besorozzák, s aki bujkál, s aztán valahol meglelik, azonnal főbe lövik! Statárium van... Eddig a férfiak reggel visszamentek, hogy védjék a házat és a falut, este meg újból átjöttek, de most már ezt sem tehetik, mert csak veszélyt hoznak a családjukra — temeti kezébe arcát a fiatalasszony. Vasárnapra beigazolódik a baljóslat: ágyúval, tarackkal pusztítják Darázst a jugoszláv hadsereg gránátjai. — Nem szívesen nyilatkozunk mi semmiféle újságnak! — fakad ki egy idős asszony, amint épp a tenyérnyi mosókonyhába igyekszik hatalmas pelenkahalmazzal. — Mit mondhatnék?! Mindenünk odaveszett, itt állunk öregen, mihez kezdjünk mostan, mondja meg?! Éjjel rontottak a falura, nekiálltak vaktában lődözni, azt se nézték, mire, csak pusztítsanak! Úgy, ahogy voltunk, a hálóingre húztunk valami ruhát, meg ami belefért a két bőröndbe, aztán ro- 1 hantunk... Ott van a sok állat, azokkal mi lesz?! Ki eteti őket. hisz az egész falu elmenekült?! Semmi hírünk otthonról, azt hallottuk, az éjjel már bombázták a környéket — mi mararadt mára abból? Az ismeretlen érkezők láttán félelem ül az emberek arcára: a hírek szerint a szerbek ügynököket küldenek át. akik igyekeznek mindenki adatait kicsikarni, hogy majd a „rend" beállta után ennek alapján állhassanak bosszút a szerencsétleneken. A bizalmatlanság amúgyis szemmel látható, szegényes holmiját mindenki rettegve félti... Éppen ruhaszállítmány érkezik teherautón, s akinek nem volt ideje melegebb ruhát csomagolni, az most kedvére választhat a dobozokból. Az irodában bábeli zűrzavar, az újonnan jöttek természetesen idegesek, nem tudják, mi vár rájuk. így mihamarabb túl akarnak esni a regisztráción, s valami elfogadható helyet kiharcolni a túlzsúfolt szobákban. Molnár Pál, az állomás vezetője borostásan, karikás szemmel igyekszik mindenkinek helyet s ételt adni. ám arcán egyre inkább a kétségbeesés tükröződik — máns több mint kétszer annyi menekült érkezett, mint amennyit a tábor be tudna fogadni: — Augusztus 4-től a mai napig 2500 emberen igyekezett segíteni a Menekültügyi Hivatal. Az itt lévőkön kívül nagyon sokan nem hozzánk jönnek, hanem barátoknál, ismerősöknél.
