Hungarian Press Survey, 1991. augusztus (8100-8109. szám)

1991-08-30 / 8109. szám

rokonoknál kapnak menedéket, így ők nem is jelentkeznek nálunk. Ezek számát csak becsülni tudjuk, nagyjából 13-14 ezer fő. Össszességében a Magyarország déli részén lévő jugoszláv állampolgárok számát 17-18 ezerre tehetjük. Az itt lévők nagy része — 87 százaléka — horvát nemzetiségű, 10 százaléka magyar, elenyésző a szerbek és egyéb nemzetiségiek száma. Nyugodtan mondhatni, hogy szinte majd mindenki csak menedéket kér, és nem politikai menedékjogot Pusztán addig kívánják a Magyar Köztársaság védelmét igénybe venni, amíg a jugoszláviai helyzet normalizálódik. Ami talán még fontos lenne a pontos tájékoztatást illetően: a tv-híradóban megjelent tudósítás szerint mi nem törődünk ezekkel az emberekkel, hiszen olyan képsorokat mutattak, amint az erdőben, s az autókban aludtak. A tények ezzel szemben: nagyon sok gazdálkodó van a menekülők közön, aki napközben hazamegy ellátni az állatokat, de éjjelre fél ottmaradni, így átjön ide, ám vagy nem akar szállodába menni, vagy nincs pénze, de nálunk nem jelentkezik. Alszik, ahol rátör az este... Aki hozzánk jön, az mindenkor megfelelő szállást és ellátást kap...!

Étel érkezik. Papírdobozokban sajt, margarin, s egy halom csoki a gyerekeknek. Éhesek a menedékre szorulók, félnek — ha most nem jut, éhen maradnak éjszakára, így azonnal rohannak valami harapnivalóért, egymást tiporva-tépve. A lépcsőn álldogáló gyerekek rohannak szüleikhez: vacsora jött, menjetek ti is! A férfiak csendes rezignáltsággal figyelik a tumultuózus jelenetet — nem „alacsonyodnak” le ilyesfajta méltatlan tülekedéshez.

Két fiatal fiú a kerítés tövében üldögél, válluk roggyant, kétségbeesett tekintettel merednek maguk elé. Egyikük fején hatalmas kötés.

— Metszőn laktunk, édesapánk anyánkkal kint állt a ház előtt, beszélgetett a szomszédasszonnyal — akkor vágódott közéjük a srapnel! Apánkat és a szomszéd nénit egyszerűen szerteszaggatta a gránát, anyut még elvitték a mentők. Jobb lábát le kellett vágni, fejét, s tüdejét kellen műteni... Kirohantam, záporoztak a golyók, az egyik felszakította a homlokomat, de nagyobb baj nem történt, hála Istennek... Amint tudtunk, csomagoltunk, aztán rohantunk a határhoz. A bátyám katona, 13-án leszerelne, ám most azt sem tudjuk, mi van vele. Nem mertük megírni neki apánk halálhírét. Mit lehet tudni, fegyver van nála, ki tudhatja, mit csinál fájdalmában vagy dühében?! — fordul hirtelen a kerítés felé, ajkát rágva a sebesült

Szombat éjjel a zágrábi magyar televízió adását betilt itták. Az utolsó pillanatban a bemondó még megpróbálta elmondani, hol, melyik csatornán kísérlik meg a további adásokat, majd eközben hirtelen elsötétült a képernyő. A menekültek utolsó hírforrásuktól is megfosztanak ily módon, már csak a rádió maradt számukra — ám annak szavahihetőségében cseppet sem bíznak.

Eszéken már a magyar szótól is félnek. Amint érdeklődnénk, merre volt . éjjel a bombázás és a harcok színhelye, s magyarul tesszük fel a kérdést, rémült körbepillantás után, sommás „nem tudom!” a válasz... Az angollal valamelyest többre megyünk, ám a motoros, aki felvilágosítana, elhűl, amint megtudja, hova készülünk.

— Oda ne! A szomszéd községben, Dárdán lakom, pénteken vittem ki a családot Németországba, mert in nem néznek se Istent, se embert, csak lőnek, amint alkony ódik1 Nekiindulnak a tankok, befarolnak a falvak szélére, aztán vaktában, ahová éppen sikerül, tüzelnek megállás nélkül! Még maradok egy ideig, nem akarom itt hagyni a házat, ameddig lehet, próbálom védeni, legalább ne rabolják el mindenünket.!

Eszék ellen készül a szerb támadás, vasárnap és hétfőn Bilje és Kopács falvakat dúlták fel a jugoszláv alakulatok. A körzetet lezárták, s nehogy kiderüljön a vérengzés áldozatainak száma — mindkét falut kiürítették a szövetségi csapatok. Eszéken túlhaladva a horvát járőr óva int attól, hogy megközelítsük a frontvonalat. A szerbeknek tűzparancsuk van, s ahogyan a mondás tartja: először lőnek — aztán kérdeznek...

Az úton szürke Renault közeledik, mindenhol öles betűkkel ráragasztva a felirat: PRESS. Nem sok jóval kecsegtetnek holland kollegáink, a terület közelébe sem engedték őket a szerbek.Tagbaszakadt járőr pattan elénk, társai lövésre készen tartják KalasnyikovjaikaL Szerbül harsan a kérdés, próbálunk németül, angolul felélni — konok hallgatás a válasz. Nincs mese, vissza kell fordulnunk. Döbbenetes a változás, amint a határ felé közeledünk. Pár órája alig néhány horvát járőr állta utunkat, s szinte nyoma sem volt úttodaszoknak, lövészárkoknak. Most szinte kilométerenként kényszerítenek az útpadkára... Lázas munkával ássák a helybéli civilek a lövészárkokat, cipelik elé a hissen töltött homokzsákokat. Egyikük géppisztolyt próbálgat, míg egy fiatal, borostás srác légpuskáját szorongatja elszántan. Bátorítják egymást a férfiak, néha-néha egy korty sligovica is lecsúszik, ám arcukon mégis ott ül a rettegés, a félelem.A falvakban, a házak ablakait

mindvégig homokzsák fedezi. Amint az egyik féfi magyarázza, az emeletről tüzelhetnek a távolból közeledő harckocsikra, majd ha azoknak sikerül betörniük a faluba — úgy ereszkednek egyre lejjebb, s pontosan tudja mindegyikük: a végső lőállás mindenképp a pince lesz majd. Tisztában vannak fegyvereik gyengeségével, de semmiképp sem hagyják, hogy csak besétáljanak a szerb agresszorok falvaikba. A bombák ellen nincs mit tenni, de míg a repülők előbb-utóbb csak elmennek, addig a katonák, ha egyszer beteszik a lábukat, attól kezdve vége a szabadságnak.

A határátkelőn délután torlódnak a telipakolt kocsik, az emberek riadtan tekingetnek hátra — csak átkerülnének már...!

ötvenes, barázdált arcú, megviselt férfi tördeli kezeit idegesen:

— Semmit nem tudunk...! Mi lesz a házzal, az állatokkal, s egyáltalán mi történik otthon?! Nem hittem volna, hogy saját munkatársam — váltótársam tizenkét éve! — üldöz el otthonról! Tegnap bementem a gyárba, délutános voltam, mondom, hiába van háború, dolgozni csak kell! Ahogy beértem, nekiállt a társam üvölteni velem, hogy azonnal takarodjak onnét, vége már a betolakodók világának! Ez az ő hazájuk — nekem ott semmi keresnivalóm! Levegőt se kaptam, hát eddig összejártunk, s amikor valahova mentünk az asszonnyal, akkor mindig egymásra bíztuk a gyerekeket Ez rettenetes, sosem hittem volna, hogy emberek egyik pillanatról a másikra így megbolonduljanak! Most menjek világgá, azért, mert itt születtem, itt éltem?!

Popovacot állandóan lövik, s ami az egészben érthetetlen: a falu napok óta üres. csak a hatalmas marhafarm maradt — gazda nélkül. Az állatok éhesen, szomjasan, sebesülten bőgnek, szívszaggató üvöltésük kilométerekre hallatszik.

A mohácsi táborba vég nélkül érkeznek a menekültek. Zsivaj, gyereksírás, kiabálás közepette igyekeznek fekvőhelyet találni a végsőkig elfáradt és elkeseredett családok. Esteledik, a távolból ágyúdörgés félelmetes moraját hozza a szél. Egy pillanat alatt csend üli meg a tábort, ökölbe szorulnak az agyondolgozott kezek, mindenki a hang felé fordul, s bár a hatalmas kőkerítés megálljt parancsol a pillantásnak, az elfelhősödő szemek árulkodnak. Remegő szájszéllel félti mindegyikük az otthonát, élete munkáját.

Az iszonyat keveredik a reménységgel: meddig még?

. R a rr ■ i íz----' wrcs Janói