Hungarian Press Survey, 1991. augusztus (8100-8109. szám)
1991-08-19 / 8100. szám
1991. augusztus 7. ______________________________________________2Y Hitel, még Csepelen harcok dúltak és a Mecsekben magyar fegyveres csoportok szerveződtek - tanúként egy „egyszerű szovjet asszonyt", Alekszandra Gavrilovna Kusmenkót szólal taton meg, aki, mint • riporter megjegyezte, „nemrég tért vissza Magyarországról":(13) „...Olyanok voltak ezek a napok, mint egy végtelen lidércnyomás... Úgy tűnt, mintha az összes sötét erők elszabadultak volna láncaikról. Fasiszták egyszerű polgároknak estek neki az utcán. Kirabolták, meggyilkolták őket, s közben házak sorát borították lángba. Horthysta diverzánsok körülkerítették és levegőbe röpítették a milícia (rendőrség?) épületét Borsod megye vezető funkcionáriusát, egy jó elvtársat a munkások kedvencét az embertelen banditák kihurcolták az utcára. A fasiszta csőcselék állati üvöltéssel támadt neki. S miután felnégyelték, megcsonkított hulláját az egész városon végighurcolták, miközben a fasiszták esküdöztek, hogy mindenkivel, aki ellenük van, így fognak elbánni. Legnagyobb bánatunkra megtudtuk, hogy a fasiszták még a kommunista Pály sofőrt, akit mindenki nagyszerű, segítőkész emberként tartott számon, ugyanf 14) így megyilkolták..." S hogy kik öldököltek, kik voltak azok a „fasiszták", akik hirtelen,-az egy évtizedes népi demokratikus korszak után „bandavezérként" az utcákra kerültek - arról is találtak szemtanúkat a moszkvai szerkesztőségben. A Szovjetszkaja Rosszija-ban az Orosz Szocialista Köztársaság és a Minisztertanács Központi lapjában, JJ.Zakarian és J.A. Lebegyev, „moszkvai turisták" budapesti élményeikről így nyilatkoztak: „...Szemtanúi voltunk a budapesti tragédiának... Amikor a lövöldözés elkezdődött, a magyar elvtársak közölték velünk, hogy a városban banditák garázdálkodnak, akiket külföldről becsempészett Horthy-legények irányítanak. Ugyanis, még jóval a pucs előtt ez a csőcselék - rokonnak, túristának álcázva - Nyugatnémetországból, Ausztriából és más nyugati országokból érkézén Magyarországra. A Horthy-tisztek és Szálasi-legények (sic!), akik annak idején elszöktek az országból, vad gyűlöletet tápláltak a néphatalom ellen. Miután si-' került nekik egy időre az osztrák-magyar határt megnyitni, nagy tömeg ellenforradalmár emigráns csatlakozott hozzájuk. Ezek az elemek álltak a lázadás élére, akik e napokban az utcákat bizonytalanná tették. Tevékenységük során sikerült nekik a munkásság, ifjúság és a diákok legvisszamaradottabb rétegeit félrevezetni és őket a maguk céljainak megnyerni... áttuk, hogyan alakultak az események... Hotelszobánk ablakai a Szabad Nép szerkesztőségének székházára nyíltak. (Október 23-án este) Egy nagy csoport garázda behatolt az épületbe, rombolt, pusztított, és könyveket, dokumentumokat, kéziratokat szórt ki az utcára, ahol azokat meggyújtották. A szerkesztőségi autókat is sorra lángba borították. De a legrettenelesebb volt, amit az emberekkel műveltek. A szerkesztőség tagjait kihurcolták az utcára, ahol bestiális kegyetlenséggel végeztek velük. Egyeseket egyenesen a tűzbe dobtak... Ugyanebben az utcában, a'hotel „Nemzeti” és a Nyugati pályaudvar között egy kommunistát, feleségével és kislányával együtt egy lámpaoszlopra akasztottak fel... ^15j Elég! Hagyjuk a turisták „ rémmeséit" - amelyek egyébként hosszú hasábokon megtöltötték a szovjet lapok 1956 novemberi számait, térjünk vissza a Pravdához. November 11-én a lap, bonni tudósítójára hivatkozva, azt bizonygatta, hogy a magyar felkelés igazi főhadiszállása a müncheni Szabad Európa Rádió" volt. A november 5-e és 20-a közötti szovjet lapok címoldalait egyébként az angolok, franciák és izraeliek Egyiptom elleni hadjárata és ennek szovjet visszhangja foglalta el. Még ma, esztendők távlatából is, igen vegyes érzéseket keltenek azok a hírek, amelyek - párhuzamosan a Kreml magyarországi fegyveres agressziójával - szovjet hivatalos körök, szovjet munkások, diákok és polgárok a „nyugati imperialisták’ ellen tiltakozó gyűléseiről és „önkéntes" demonstrációiról tudósítottak. S miközben a szovjet sajtó vezető helyen közölte az imperializmus elleni tiltakozásokról szóló tudósításokat - a magyarországi eseményekről szóló beszámolók ismét csak a lapok utolsó oldalain kaptak helyet November 19-én, a Pravda szerint „a magyar fővárosban az élet kezd visszatérni a normális kerékvágásba". *16) Igaz, november 22-én a budapestiek 48 órás általános sztrájkjáról is beszámoltak, de e hírt a Pravda így kommentálta: „A budapesti üzemekben ma leállt a munka. A 48 órára meghirdetett sztrájk azonban nem a munkások, hanem az önkényesen felállított 'munkástanácsok' érdekeit képviseli." (17) November 23-án a Jugoszláv Nagykövetség épületéből kilépő Nagy Imrét és elvtársait, munkatársait a szovjet hadsereg képviselői elfogják. A Pravda szerint viszont Nagy Imre „‘...megkérte a magyar kormányt, tegye lehetővé, hogy egy másik szocialista országba távozhasson. A magyar kormány eleget tett e kérésnek és Nagy Imre Romániába távozott." <18) November végére egyébként a szovjet sajtó belátta, hogy a magyarországi makacs ellenállás tényét valamivel meg kellene magyarázni. így az Izvesztyija november 25-én egy budapesti keltezésű tudósítást közölt, amelyből megtudhatta a szovjet olvasó, hogy a magyar főváros rendőrségének jelenleg „több ezer bűnözőt kell megkeresnie, akiket Nagy Imréék szabadítottak ki börtönükből és akik azóta az egész országban garázdálkodnak." Decemberben a magyarországi tudósítás fölkapott téma lett a szovjet lapok hasábjain. A. Romanóv újságíró „Budapesti levele" egyrészt elismerte, hogy az október 23-i fölvonulás kifejezte a dolgozók igazságos követeléseit, másrészt jellemző, hogy mind A. Romanov, mind társai a szovjet hadsereg budapesti intervenciójáról csak mint a „csapatok ki, illetve bevonulásáról" emlékeztek meg. Hogy ezeket az ide-oda „vonulásokat" tüzérségi tűz, tankok őrült rombolása, emberek ezreinek halála kísérte - ez a szovjet lapszerkesztők szerint olyan lényegtelen körülmény, hogy szót sem érdemel!
