Hungarian Press Survey, 1991. augusztus (8100-8109. szám)

1991-08-28 / 8107. szám

A világ, 1991. augusztus 21.

8

Az átmeneti elit dáridója

LESZ-E

KIBONTAKOZÁS

A PATTHELYZETBŐL?

Amikor az új kormány 1990 májusában hatalomra került, megindultak a találgatások: vajon megéri-e a négyéves ciklus végét. A találgatások hol felerősödtek, hol elhalkultak, de be kell ismernünk, hogy 1991 nyarán kevésbé tudunk válaszolni erre a kérdésre, mint egy évvel ezelőtt

Ez a kormány már négy évvel ezelőtt is próbakormánynak vagy pótkormánynak bizonyult, s azóta sem az ereje, hanem a gyengesége tartja meg a hatalomban. Ez a gyengeség azonban mind nagyobb erőnek bizonyul.

1991 késő nyarán a magyar politikai élet a lebénulás, a strukturális patthelyzet széles körű jeleit mutatja. Kifulladtak a pártok, és közönyösen ellenségesek velük szemben az állampolgárok. Folytatja többségi ámokfutását a törvényhozásban a kormányzó koalíció, és mind tehetetlenebből szemléli mindezt az ellenzék. Frusztrált a kormány, mert nem örökölte meg a neki „kijáró" teljhatalmat, de frusztrált az ellenzék is, mert nem találja helyét a politikai életben. A kormány sejti, hogy most már mindig is csak sóvárogni fogja a teljhatalmat, de sohasem kapja meg ebben az átkozott liberális világban, az ellenzék pedig érzi, hogy a kormány kudarc-sorozata és zuhanó népszerűsége ellenére továbbra is csak a pálya széléről figyelheti a játékot.

(Megfáradt politika) Nyár végére a hazai politikai élet a mély fáradtság jeleit mutatja. Már-már elmaradnak a korábban hetente kötelezően vissza-visszatérő „álbalhék" is, amivel a magas politika nem kifejezi, hanem elrejti a lénye get. A politikát olyannyira a helybenjárás jellemzi, annyira nincs mozdulás a pártok viszonyában, hogy már új ötletekre sem futja, csak a régiek felmelegítésére, új meg új bosszúroham (Justitia-terv) meghirdetésére és a szomszédok lekezelésére, ami eddig mindig

meghozta a politikai elit működéséhez szükséges megfélelmítést és összetartást. Némileg színesítve a gyenge kínálatot az álbotrányokból és a nem-eseményekből, a magyar politikai élet legismertebb vásári kikiáltója, a kisgazdák újdonsült elnöke változatlan hangerővel kínálja leértékelt, de felújított és űjracsomagolt portékáját. Valóban, a kisgazda „árnyékkormány" híján itt álltunk volna hőguta idején árnyékesemények nélkül - igaz, ennek a rossz politikai tréfának a színvonalára az is jellemző, hogy egy általános iskola tanári karából különb ellenkormányt lehetet volna összeállítani.

Az álkormány álhíre mégis figyelmet érdemel annyiban, hogy az ellenzék is csak árnyéka önmagának. Megosztottsága és ideologikus önmarcangolásai miatt önmagának sem igazi alternatívája, s emiatt kormányalternatívát sem nyújthat. A megfáradt politikára az jellemző, hogy a „ki csinálja jobban?" versenyfutása helyett a „ki csinálja rosszabbul?" politikai betűjében verseng a kormány és ellenzéke, s ezért van a kormánynak gyengesége és népszerűtlensége ellenére is jövője.

Vagy talán mégsem?

A kormánypolitika nálunk egyszemélyessé, „one man show"-vá változott, s a kormányfő tevékenysége egyre nagyobb aggodalmakra adhat okot a koalíció stabilitását illetően. Miniszterelnökünk ugyanis egyre több, egyre idegesebb és egyre kicsinyesebb beszédet mond. Sugárzik belőle a tehetetlenség dühe és az elkeseredés; hosszan,

terjengősen, csapkodva és szenvedélyesen szól. Lassan a napisajtóban is közhellyé válik már, hogy mindinkább „a védekező politikus agresszivitása" nyilvánul meg beszédeiben, ám míg régebben csak a politikai alvilágot emlegette az ellenzék kapcsán, manapság már az „ostobaság-butaság-aijas rágalom" skáláját végigénekelve kivágja a magas cét, a „hazaárulást" is.

Régen rossz annak az országnak - de a kormánykoalíciónak is -, amelynek miniszterelnöke ilyen durva hangnemet enged meg magának, s a nyilvánosság előtt ennyire elveszti önuralmát. Hiszen egyre többen lehetnek, akiknek nem tetszik ez a stílus, nem látják eléggé európainak, de még „nemzeti liberálisnak" sem, hiszen akkor már a következő lépések egvike az is lehet, hogy az „ellenük álmodókat" nem a miniszterelnök inti le, hanem a belügyminiszter. Pedig ez a stílus nem véletlen, hanem a kormánykoalíció súlyos válságának, a strukturális patthelyzet átéléséből adódó tehetetlenségi érzésnek a következménye. A kormánykoalíció, s mindenekelőtt a miniszterelnök, a kibontakozó demokratikus hatalommegosztás rendszerének működését nem természetesként, hanem frusztrációként, a neki járó teljhatalomtól való megfosztottságként éli meg - már több mint egy éve hatalmon van, de az országot még csak félig sikerült átalakítania a saját (eszmény)képére, a másik fele rezisztál, visszabeszél vagy kicsúszik a kezéből, és mármár semmi remény a konzervatív tra-