Hungarian Press Survey, 1991. augusztus (8100-8109. szám)

1991-08-21 / 8102. szám

Pesti Hírlap, 1991. augusztus 15.

V 3

fÓRIS LÁSZLÓ l

Hatalmi elit az úgynevezett szocialista rezsim után

RÉSZLET A SZERZŐ POUTIKAI BAJAINK FELISMERÉSE ÉS ORVOSLÁSA CÍMŰ KÉSZÜLŐ KÖNYVÉBŐL 1.

Vitaindítónak szánja szerkesztőségünk Fóris László írását. Hogy a mai magyar politikai környezet legalább olyan mértékben igényli a megtisztulást, mint természetes környezetünk, az aligha igényel vitát. A megtisztulás módja, illetve a tisztaság védelme azonban sokféleképpen képzelhető el, sokféleképpen értékelhető az a gyakorlat is, aminek tanúi vagyunk. Meglehetősen szélsőségesek ina a vélemények. Van, aki totális anarchiáról beszél, van, aki kétli a rendszerváltás tényét, van, aki a jobbratolódas veszedelmétől retteg, míg van, aki a kommunista restaurációtól. Lapunkban már huzamosabb ideje igyekszünk közreadni véleményeket éppen annak céljával, hogy olvasóink minél pontosabb és árnyaltabb képet alkothassanak maguknak arról a folyamatról, amelyet ma még jobb híján rendszerváltásnak szokás nevezni. A most olvasható cikk minden állításával feltétel nélkül nehéz egyetérteni. A hatalmi elit (a mindenkori hatalmi elit) természetrajzával azonban foglalkoznunk kell. Jelenünk érdekében szükséges minél pontosabban értenünk a múltat, s jövőnk érdekében kell, hogy világosan lássuk a jelent.

Ennek az írásnak az a célja, hogy felvázoljon egy lehetőséget a válságból való kilábalásra, ha a jelenlegi törekvések zátonyra futnak. Mert közel állunk hozzá. A kormányba vetett bizalom apadóban van. Miért? Elsősorban azért, mert a rendszerváltás akadozik, a parlament egy része a régi elithez húz, a gazdaságban továbbra'is az úgynevezett szocialista rezsim volt vezető rétege irányít, gazdagodik, a sajtóban sok nehezen alkalmazkodó újságíró hirdeti az igazságot. Csodálkozunk rajta, hogy ez az igazság inkább az elit igazsága? És elveszi az emberek kedvét? Hogy a munkavállalók ezreit azok teszik az utcára, akik felelősek a gazdasági bajokért?

Míg a hatalmi elit már csaknem két lábbal Európába jutott (demokrácia és jólétet biztosító jövedelmek), addig a polgárok többsége csak egyet lépett előre, de a másik lábával visszacsúszott Ázsiába (elszegényedés).

Sokat kibír az átlagember, az inflációt, a munkanélküliséget, az átmeneti nyomort, de egyet nem tud tolerálni, nem fogadhatja el, hogy ilyen szegénység mellett egy réteg közpénzekből gazdagodjon, ennek revén a jelenlegi nemzeti vagyon fő-fó birtokosai zömében azok legyenek, akik zsákutcába vitték az országot az elmúlt évtizedekben. A régi rendet kiszolgáló (volt) vezetők kiváltságaik révén jutottak anyagi előnyökhöz, tisztelet a kivételnek, a múltban is, az átalakulás kezdetén is, amikor a rendszer kormánya kinyitotta nekik a tönkremenő állam kasszáját a horribilis prémiumok felvételére, és a spontán privatizáció felhívás volt keringóre, köztulajdonok megszerzésére, így nem fog sikerülni a falemelkedés. Újra kell kezdenünk.

Ehhez az újrakezdéshez kínál egy megoldást ez az írás, pozitív politikai diszkriminációt és környezetvédelmet a társadalom fejére növő hatalmi elit fékezésére. Ezek a politikai környezetszennyezést csökkenteni kívánó erők nevezhetők röviden politikaiérdekvédő zöldeknek.

Az ősembert ösztöne segítette hatalomra, megölte vagy rabszolgává tette ellenfeleit. Az ehhez szükséges agresszivitás az önfenntartási ösztönből fejlődött ki jobbára azok az embercsoportok élték túl az összeütközéseket, amelyek ösztönösen felismerték, hogy legjobb védekezés a támadás. Mára ez a primitív viselkedés átalakult, a hatalom megszerzésének intelligens, törvényes keretei körvonalazódtak, bunkót használni nem szabad, bár a rátermettebb ellenfelet jobbnak elismerni politikai műhiba (célszerű kommunistának vagy fasisztának vagy ügynöknek beállítani), s átélhettünk századunkban két elborzasztó kivételt, a fasizmust és a kommunizmust.

Az intelligens ember is kivetkőzhet önmagából, ha politikai harcról van szó, különben könnyen elbukik, nem kerül be a kiválasztottak körébe Gazdasági téren a szabad piac hasonló kulturált eszközöket biztosít a másik megelőzésére: csak a legjobbak, a legügyesebbek, a legerőszakosabbak jutnak fel a csúcsokra Ez a harc, a nagyobb szelet kenyérért folyó küzdelem magyarázható, hiszen ma már mindenki előtt világos (kellene, hogy legyen), csak így biztosítható a tulajdonok hatékonyabb működtetése, vagyis a társadalom jóléte. De v^jon elkerülhetetlen-e a demokráciában, hogy a politikai életbe is átvigyük ezt a keménységet, könyörtelenséget?

Elkerülheietlen-e egy kiváltságos réteg, a hatalmi elit kialakulása?

Az úgynevezett szocialista tábor országaiban elkerülhetetlen volt, hogy a tankokkal is érvelő álmodozók szűk csoportja körülvegye magát egy olyan réteggel, amelyik eltávolodik a köznapi emberektől. Ezt a távolságtartást kiváltságok révén lehetett elérni. A bunkót, a nyers erőszakot egyre inkább szellemi fegyverekkel illett helyettesíteni, ennek ellenére a kommunista álom szertefoszlott. Ám sok ívolt) vezető kiváltsága megmaradt, mert igen jó ösztönnel — és kormánytámogatással — kiváltságaikat pozíciókra es vagyonra váltották át.

Így maradt meg a régi elit zöme. Hogy az új, demokratikus vezető réteg is elitte válik? Elfeledkezik választási ígéreteiről? Ez természetes folyamat, ezen alapul az elitpolitika: a kiválasztottak tömörülnek (nyiyösztonj, önmaguk pozícióját törvényekben biztosítják (önfenntartási ösztön), kiegyeznek a régi elittel (szolidaritás), hiszen a gazdasági hatalom azoké, és nyugodtan torzsalkodnak 1 (agresszivitás) s^ját köreiken belül a hatalomért. Ezt nem nevezhetjük diktatúrának, csupán politikai környezetszennyezésnek, amikor a népfelség elvét is alárendelik a vezetők akaratának.

Ezzel szemben, az átlagembertől elszakadó elitizmussal szemben kellene fellépniük szellemi környezetvédőknek, „politikai-zöldek"nek.

GAZDASÁGI

ALAPOK

Csaknem minden hatalom végső soron a tulajdonra, u

pénzre vezethető vissza. Az új politikai elitnek még kevés a vagyona, mert a tulajdonok többsége még közös, a bukott elit által átmentett anyagi javak még csak egy kis részét teszik ki a nemzet értékeinek A nagyarányú átrendeződést a (re)privatizácio jelentené Ebből az egyiket az új politikai vezetők elvették De kié lesz a privatizáció során az államinak nevezett állampolgári közös vagyon zöme? Kj engedélyezi a tulajdonok eladásai, elajándékozását? A tulajdonos?

A tőke nagy része ma még az állampolgároké Vigyázzunk a szóhasználatra! Nem az elité, nem a parlamenté, nem a kormányé, nem az álla - mé. Az állampolgároké. A demokratikus hatalmi szerveket arra jelölte ki a társadalom, hogy jól sáfárkodjanak a köztulajdonnal De arról nem volt szó, hogy olyan sorsdoni ö kérdésben — mint ajavak átruházása — a valós gazdák megkérdezése nélkül döntsenek Ilyen ritka alkalom esetén magának a tultydonosnak kellene szót kapnia Ezt nem tartotta be a diktatúra egyik kormánya, amikor a spontán privatizációra vonatkozó tervét törvényesítette. Ezéit kerülhetett közvagyon egyes méltatlan károkozók kezére, szinte ellenszolgáltatás nélkül.

Furcsa kijelentéseket hallhattunk volna, ha ezek az emberek beülhettek volna u bűvös székbe:

— „Egy egész élet munkájával én tettem tönkre ezt u vállalatot, ami megmaradt belőle, az engem illet "

A társadalom vagyonának átengedése a bukott rezsim kiszolgálóinak, ez a választók elvi lebunkozása, hiszen a választások előtt elszamoliatasrol, minden kiváltság elvété-