Hungarian Press Survey, 1991. május (8034-8049. szám)

1991-05-27 / 8047. szám

Népszabadság, 1991.V.21

14

Rádió, tévé borotvaélen

Vélemények a készülő médiatörvényről II.

Tegnapi számunkban interjút közöltünk Jakab Zoltán szociológussal, a médiatörvény elveit kidolgozó televíziós bizottság vezetőjével. Ma az MDF és a Fidesz képviselői fejtik ki véleményüket a rádió és a televízió működésének új szabályozásáról. Holnap pedig szocialista párti képviselő álláspontját ismertetjük.

Fidesz: Versenyre van szükség

— A Fidesz mely kérdések szabályozását tartani fontosnak a rádióval, televízióval kapcsolatban?

— Azokat, amelyek lehetővé teszik a frekvenciamoratórium feloldását — válaszolja Molnár Péter. — A jelenlegi helyzetben nem tudunk minden részletkérdést megnyugtatóan rendezni. A részletek kidolgozása, finomítása akár évtizedekig is eltarthat. Ezért néhány alapkérdésben kellene megegyezésre jutnunk. Először is abban, hogy milyen testület, hivatal — és milyen eljárásban — oszthatja el a frekvenciákat. Arról, úgy hiszem, egyetértés születhet a pártok között, hogy a parlamentnek felelős hivatalról legyen szó, és nem a kormányhoz vagy minisztériumhoz tartozó hatóságról. Fontos, hogy e fórum saját műszaki szakértői gárdára támaszkodhasson e tekintetben se legyen a kormányra utalva. A frekvenciaelosztásról olyan testületnek kellene döntenie, amelynek tagjait az Országgyűlés ké harmados többséggel választja meg.

— Milyen legyen a közszolgálati csatornák finanszírozása

— Míg a nyílt rendszerben oJaítélt kereskedelmi csatornákat reklámból, a közszolgálatiakat nagyobbrészt az előfizetési dijakoól és költségvetési támogatasoól lehet működtetni. Nagyjából ez a gyakorlat a nyugati országokban, A vita akörül alakulhat ki, milyen mértékűek legyenek a közszolgálati csatornák finanszírozási forrásai ahhoz, hogy sem ezek, sem a kereskedelmi csatornák ne kerülhessenek a másiknál előnyösebb helyzetbe. Ki kell egyensúlyozni a feltételeket, hogy a közszolgálati média is versenyre kényszerüljön a közönségért és a hirdetésekért, vagyis műsorai — a minőség megőrzése mellett — érdekesek maradjanak. De a költségvetési finanszírozással támogatni kell olyan programok készítését, amelyek bár kevesebb

embert érdekelnek, fontos értékeket hordoznak.

— Egy ilyen kis országban, ahol legfeljebb három országos tévécsatorna van, és a reklámpiac sem túl nagy, gondosan kell felmérni a lehetőségeket. Az előfizetési díjak nem emelhetők a végtelenségig, és az sem megoldás, hogy túlságosan kereskedelmi irányba menjen el a közszolgálati média finanszírozása és ennek következtében esetleg a programja is. A közelmúltban a második tévécsatorna műsorbővítése körül kirobbant botrány pedig arra hívta fel a figyelmet, hogy komolyan számot kell vetni azzal is, biztosítható-e több pénz a költségvetésből, vagy a jelenlegi forráshiány csupán a kormány politikai nyomásgyakorlásának egyik sajátos módja. Ennek alapján kell megfontolni, hogy esetleg kereskedelmi jelleggel működtessük — és akár privatizáljuk — a második csatornát. Annál is inkább, mert elképzelhető, hogy a felszabaduló harmadik országos tévéírekvenciát más célokra hasznosítják — például regionális adásokra —, s akkor a verseny kialakulása szempontjából talán üdvös volna átengedni az egyik meglevő csatornát kereskedelmi célra. Bár elfogadható az az érv is, hogy a közszolgálati funkciót jobban lehet teljesíteni két csatornán, mint egyen.

— Tavaly a kulturális bizottság két közszolgálati csatorna fenntartása mellett döntött, azért értett egyet a bizottság MDF- és SZDSZ-frakciója, mert a két csatorna egymás közötti felosztására gondoltak?

— Decemberben is azt javasoltam, meg kell fontolni, mire elég a pénz. Az MDF és az. SZDSZ álláspontja valóban ar-'* ra engedett következtetni, hogy a két párt, vagy legalább jelen levő képviselői le- ! hét, hogy nem vetették el a csatornák felosztásának lehetőségét. Én azonban mindenképpen rossznak tartanám a

„pártcsatomák” rendszerét Magyarországon azért is, mert tragikus lenne, ha ahelyett, hogy normális párbeszédben oldódna a népi—urbánus ellentét, még tömegkommunikációs irányvonalakká is merevedne. Annak idején a háromoldalú tárgyalásokon eredménytelenül zárult a médiáról folytatott eszmecsere, s hogy azóta is terméketlen vitákba fullad a téma, abban, véleményem szerint, döntő felelőssége van a kormánypártoknak, amelyek konszenzus nélküli lépésekkel szócsövükké változtatták a közszolgálati tévé fő hírműsorait, s e dicstelen pozíciót egészen mostanáig nem voltak hajlandók feladni, kezdettől fogva megengedhetetlen nyomás alatt tartva a televízió elnökét.

— Hogyan lehetne kizárni, hogy a kormány n költségvetésen keresztül nyomást gyakorolhasson a rádióra is a televízióra?

— A mindenkori kormány befolyását a parlamenti kétharmados szavazás mechanizmusával és a^.zai lehetne kivédeni, hogy egyfajta automatizmust, normatívát vezetünk be — mondjuk, a költségvetés bizonyos százaléka mindig a médiáé —, és csak az ettől való eltérés esetén kellene szavazni.

— Vitakérdés a televízió is a rádió felügyelete is.

— Többre van szükség, mint a pártatlan tájékoztatás felügyeletére — egyébként az a véleményem, hogy a pártatlanságban a közszolgálati médiának kellene az élen járnia —, mert itt költségvetési pénzeket használnak fel, amit ugyancsak ellenőrizni kell, s emellett azt is, teljesül-e a közszolgálati funkció. Természetesen a pénzügyi kontrolion túl csak utólagos elemzésről, véleménynyilvánításról lehet szó. Ehhez a feladathoz tekintélyes testületet kell választani, aminek súlyát és pártatlanságát ugyancsak a kétharmados parlamenti többség garantálhatja.