Hungarian Press Survey, 1991. május (8034-8049. szám)

1991-05-27 / 8047. szám

után - Magyarországon 1948-49-et követően - abszolutizálta az amúgy is túlsúlyban lévő államot, felszámolták az autonómia legkisebb és legutolsó csíráit is: a parasztgazdaságot és a kispolgári tulajdont. Lényegesen megváltozott ugyan a társadalmi szerkezet, de nem a politikai mentalitás: a gazdasági egységek sikerjelentéseik mellett is csak akkor remélhették fennmaradásukat, ha a fosztogató-osztogató állami instanciák kegyeit keresték, azaz, ha helyzetük gyöngeségére - s ezért az állami támogatás feltétlen szükségességére - hívták föl a figyelmet. Kialakult egyfajta társadalmi-politikai skizofrénia: egyfelől a rendszer ideológiai doktrínája az „optimizmus" és a „haladás" volt - másfelől, ezzel szemben az egyén elvesztette érdekeltségét abban, hogy magát optimistának mutassa. Az állampolgár teljessé vált egyéni függősége társadalmi méretekben egyetlen stratégiát és taktikát tett lehetővé, a visszahúzódúst, az egyéni panaszkodást.

A Kádár-korszak konszolidációs szakaszának fölfelé ívelő periódusában (a 60-as évek közepétől) a lakosság ugyan kis lépéseket tehetett az egyéni autonómia felé (második gazdaság stb.), de ez sem a hitelen alapult, hanem a „gazdátlan" állami vagyonon való élősködésen (fusi, vgmk, korrupció, a hiánygazdálkodás kihasználása). A jobb kilátásokat továbbra is titkolni kellett, a fennmaradási stratégia változatlanul a borúlátás, a pesszimizmus volt. A sikeres embert az állam, de a társadalom is szankcionálta: a „nehéz ember"-szindróma lényege az volt, hogy a sikeres embert egyben

deviánsnak is címkézték. A 70-es évek értelmiségi életérzésében ezért is volt annyira uralkodó a borongás, a lírai keserűség, a tehetetlen lázadás. Ennek a mély depressziónak reprezentatív megfogalmazója és megjelenítője volt (a többi között) Latinovits Zoltán és Huszárik Zoltán.

A kommunista rendszer összeomlásában rejlő igazi paradoxon abban mutatkozik meg, hogy egy nem hitelre épülő, noha ideologikusán optimista és jövőorientált, ám akkor éppen igazi lényét leleplező - gerontokratikus, elaggott - rendszer a „történelem végében" kiteljesedő kapitalizmus hiteleiből tartotta felszínen magát A hitelek első felvételekor a rendszer kifelé „sikeres" arculatát hangsúlyozta. Ez ugyan nem illet össze a hagyományos „ magyar peszimizmussal", ám éppen a 80-as évek elejére-közepére a környező (akkori szocialista) országokkal történt összehasonlításban valamiféle halvány kollektív sikerélmény mégis csak volt a magyar társadalomban. Ekkorra azonban esedékessé vált a hitelek törlesztése, s az ország érdekében szükség volt a helyzet „rossz" oldalát láttatni. Ezt viszont a hatalom valóban csak úgy tehette meg, hogy önmagát számolta föl, amit korábban senki sem hitt volna. A magyar társadalom lélektani állapotára ezért az volt a jellemző, hogy nem érte el az „átalakításhoz" szükséges konszenzus kritikus mértékét. A hatalom ezt persze groteszk módon csak úgy volt képes kihasználni, hogy konfrontálódni igyekezett a gorbacsovi peresztrojkával, majd nem kevésbé groteszk módon a peresztrojka kezdeti követelményeinek való messzemenő megfelelését, „előfutárjellegét hangsúlyozta. Mindez azért volt groteszk igyekezet, mert a magyar társadalmat nem fűzte egyértelmű kötődés a késő kádári rendszerhez. Fontosabban: a Kádár-rendszer sohasem volt legitim, ugyanakkor a társadalom tolerálta mint a posztsztálinizmus lehetséges változatai közül a „legelőnyösebbet". Csakhogy a rendszer és a társadalom között hiányzott a valóságos azonosulás. Még az akkori MSZMP tagsága sem ilyen „azonosulási alapon" szerveződött, hiszen valóságos, autonóm politikai tevékenység helyett csak bizonyos (jobbára rituális) formák betartását igényelte. Persze voltak