Hungarian Press Survey, 1991. május (8034-8049. szám)
1991-05-27 / 8047. szám
a hatalom - önmagit czimolta fel, amit koribban aenki aem hitt volna' t ideológiailag doktrínáit, „naiv" hívók, *de a túlnyomó többség nem ilyen volt. Számunkra most nem is az az érdekes, hogy morálisan, etikai alapon (még kevésbé az utólagos „igazságosztogató" moralizálás jegyében) milyen jellemzések adhatók erről az egykori MSZMP-többségről: a cinikus alkalmi azkod ókról, a mimikri bűvészeiről, a haszonélvező és -leső klientúráról, a teret kitöltő vattaemberek sokaságáról stb.; a politikai szociológiai elemzésekre sem térhetünk ki: arra, hogy mikép pen lépett a bolsevik komisszár helyébe a (kvázi-) teljesítményen és a (kvázi-) szakértelmen nyugvó bürokrata. Számunkra most az a kevés korabeli lélektani elemzés a fontos, amely a kelet-közép-európai régióban feltárta a rendszerspeafikus politikai lélek tehetetlenségét. Ezekből a vizsgálatokból kiderült (itt elsősorban a vajdasági Hódi Sándor vizsgálataira utalok), hogy a 80-as évek közepén-végén a politikai aktivitás és a hatékonysági igény szétvált. A hatékonysági igény azokat jellemezte, akik ritkán vagy egyáltalán nem vettek részt a hivatalos politizálásban. Sőt minél inkább „hivatalos" volt az a bizonyos „közéleti aktivitás", annál kevésbé lehetett benne potens pszichológiai erőt föltárni. Kiderült ugyanis, hogy tisztségek, hivatalos szerepkörök betöltői összességükben alacsonyabb szükségleti perzisztenciával (magyarán: helytállással, állhatatossággal) rendelkeztek, mint azok, akiknek semmiféle tisztségük vagy megbízatásuk nem volt. Az akkori kommunista párttagság ráadásul sok . esetben valójában a szükségleti perzisztenria alacsony szintjének, a cselekvési gátoltság kompenzálásának az eszköze volt. Mi volt az oka ennek a cselekvési gátoltságnak? A féleleni Nem csoda, ha a „politikai lélek" krízishelyzetben öszszeroppant, s nem volt elég ereje támaszt nyújtnai a rendszer számára. Pontosabban: azért viselkedett így, mert a félelem is rendszerspecifikus volt, hiszen a politikán kívüli többség passzivitása és a politizáló kisebbség látszataktivitása - bár közös intézményes keretek (Magyarországon az MSZMP) terméke volt - eltérő lélektani jegyekkel bírt A vezetők, a politikai szerepvállalók, az „önagyonülésezők" a frusztrációkkal szemben teherbíróknak bizonyultak, ellenkező esetben ugyanis agresszívak lettek volna. Ám éppen ez is bizonyítja: a hatékony cselekvésre tehetetlenek („impotensek") voltak, végső soron (és szerencsére) még Romániában is. A potens cselekvők pedig, akik hivatalosan „passzívak" maradtak, az élet kínos, kellemetlen helyzeteiben is megőrizték nyugalmukat A külső fenyegetettség megszűntével (magyarán: a Szovjetunió katonai erejének hanyatlásával) a kelet-középeurópai társadalmak mintegy valóban „fölszabadultak" - de nem a félelmektől. Pontosabban: a korábbi hatalom hirtelen és gyors, látszólag érthetetlen összeomlása, azaz a sokkszerűen bekövetkezett rendszerváltás egy sajátos poszttraumás stresszállapotot okozott. Vagyis az történt, hogy a felgyűlt keserűségek, korábbi, kimondhatatlan indulatok, a totalitarianizmus évtizedei alatt kifejlődött kollektív elfojtdsos neurózisok fölfakadtak, de ezek a régi-új konfliktusok még nem talál(hat)ták meg intézményi-politikai megnyilvánulásuk lehetőségeit. Többek között azért sem, mert a totalitárianizmus lebontása nem más, mint visszatérés a totalitarianizmus előtti állapotokhoz, o ámde úgy, hogy ne az egykori premo- 5 dem viszonyok „kísértetjárása" legyen < ez. Az egész közép- és kelet-európai S térségben azonban a „fölszabadult" * múlt terheinek súlya alatt, mintegy a £ „tehetetlenségi nyomaték" hatására, a 2 „kísértetjárásra" igencsak megvan a hajlandóság. Magyarországra is az a jellemző, hogy ugyan nem hagyományok nélküli, csak hagyományait vesztett társadalom, s ez éppen az elmúlt egy év során mutatkozott meg nagyon sok vonatkozásban. Megnőtt például az okkult és parapszichológia iránti érdeklődés, divatosan a legkülönbözőbb „megváltástanok", „egészség-" és „boldogságszérumok" (mellesleg ennek a torz „boldogságkeresésnek" igencsak kificamodott megnyilvánulása a Hernádi Gyula- és Zalatnay Sarolta-féle Boldogság Párt megalakulása). Az elmúlt egy évben kísértő politikai populisták szintén a közép- és keleteurópai térség hagyományait vesztett társadalmainak jellegzetesen patológiás tünetei: a biztonságos vallási és nemzeti tradíciók helyett a vallási és nemzeti érzelmekkel fölszított pogány mítoszok uralták a populista demagógiákat és tömegdemonstrációkat. A demokrácia nem orvosság, ez Magyarországon is kiderült az elmúlt egy év során. Azon túl, hogy „megvalósulásról" természetesen most sem beszélhetünk, de a demokrácia mint igazságtechnikai módszer az elmúlt egy évben Magyarországon is lehetővé tette egyfajta országos politikai pszichodrdma folyamatos „eljátszását". A tét eddig sem volt kevés, az elkövetkező időkben pedig csak növekedni fog: a régi-új konfliktusok artikulációja - kimondása, fölidézése, „lejátszása" - valóban képes lesz-e oldani a hagyományos „magyar neurózist", általában az egész politikai térség közös félelmeit, szorongásait? Lányi Gusztáv
