Hungarian Press Survey, 1991. május (8034-8049. szám)

1991-05-24 / 8046. szám

elleni, halálos végű támadásban, sem Rosinger Ferenc agyonverésében, sem pedig a lakások kifosztásában, hanem eltűnt a faluból, 6 csak napok múlva fogták el Győr közelében. Csákánnyá bizonyos, hogy a pogromot követő perben felbujtóként életfogytiglani börtönre ítélték, majd 1950. októberében kiszabadult és elhagyta az országot.

Abban az esetben, ha elfogadjuk az elméletet, hogy Kunmadarason provokáció történt, felelnünk kell arra a kérdésre: kinek állt érdekében vérvádas pogrom Magyarországon, 1946 tavaszán? Nos, Schmidt Mária történész szerint az 1946. áprilisi szlovákiai, a májusban kulmináló magyarországi (Kunmadaras mellett Mezőkovácsházán és Hajdúhadházán is Jelentkező) és a Júliusi lengyelországi vérvádhisztériák mögött, a szovjet titkosszolgálat keze mutatható ki. A szovjet vezetés ugyanis meg akart szabadulni a vészkorszakot túlélt zsidó vallásos, polgári, kispolgári rétegektől, melyeket a kapitalizmus „szálláscsinálójának” tekintett; súlyosbítani akarta a zsidó menekülteket befogadó nyugati hatalmak, különösképp 8 Palesztinát megszállva tartó Nagy-Britannia problémáit; végül pedig, a jobboldali reakció mesterkedéseinek tulajdonítva a pogromokat, a Kelet- és Nyugat- Európában erősíteni akarták a zsidó származású kommunista párttagok és szimpatizánsok táborát.

Schmidt Mária teóriáját igazolja, hogy a kommunista irányítás alatt álló rendőrséget 1946. május közepén megerősítették, ugyanúgy, ahogy a június 30-i diósgyőri „népítélet” előtt, de a rendőrség mégsem volt hajlandó beavatkozni. Ami pedig az 1946-ban feltámadt vérvádhisztériának a túlélő zsidóságra gyakorolt hatását illeti. arról — egyebek mellett — egy bizonyos Reichardt Mór levele tanúskodik, aki Stickler Lajosnak, a hitközség elnökének 1946. augusztus 5-ei keltezéssel a következőket írta Jánoshalmáról: „Engedje ki az orosz katonai hatáság a zsidókat az országból. Ne kelljen azoknak illegálisan innen kijutniuk. S amíg a kivándorlás tart — s 'az, tekintve a palesztinaiak helyzetét, elhúzódhat 1-2 Ívig is — addig tartsa a Vörös Hadsereg megszállva az országot, a mi védelmünk céljából.”

A „népidemokratikus*’ térré dák

1946—47-ben még hírt adtak a lapok vérvádhisztériákról: Tótkomlóson és Kiszomborban (Makó mellett) terjedt el híre a zsidók által végrehajtott rituális gyilkosságoknak, anélkül azonban. hogy a hisztéria konkrét bűnesethez kapcsolódott volna. Viszont az 1946. júniusi hisztériáról, mely egy valóban megtörtént gyilkosság nyomán tört ki, már nem számolt be a kommunista ellenőrzés alatt álló sajtó.

1946 pünkösd vasárnapját megelőző szombaton Szegváron eltűnt Kovalcsik Margit huszonnégy .éyes. .hajadon, akinek holt-, testét négy nap múlva találták meg a szomszédos falu, Mindezen t külterületén, a Tisza partján. Már másnap, vasárnap elterjedt a híre — ezt az idősebb falubeliek még ma is vallják —, hogy a Mancit megölték a zsidók, s „kieresztették a vérit”. A bűntettel a helyi rendőrség Klein Viktor zsidó ruhakereskedőt és családját gyanúsította, le is tartóztatták a családot, bevitték j Szentesre, majd másnap szabadon i bocsátották őket. A szegvári hisz- t téria „politikai töltete” egy helyi szociáldemokrata, Pászti József ellen irányult: a máig felderítetlen gyilkossági ügyben a „nyomozást” irányító megyei pártvezetés (élén Dadi Imrével, Lakos József szentesi rendőrkapitány gyilkosával) a pártegyesülést ellenző cipészt, mint a „zsidók bűntársát” kívánta gyanúba keverni a falu előtt.

Az 1945 utáni vérvádhisztériák többsége a deportálásból hazatért és a vagyonukat visszakövetelő zsidók, valamint a „megszerzett" értékekhez ragaszkodó szegény keresztény emberek közötti konf-' liktusból robbant ki, s töltődött fel politikai tartalommal. Ez történt Mátészalkán is, ahol 1944-ben az akkor még Ifjú Kádár Sándor vízvezeték-szerelő segéd a családjával együtt betelepedett az Auschwitzba hurcolt Kun Adolf házába és műhelyébe, azonban egy, a deportálásból visszatért unokatestvér — aki nyomban belépett az MKP-be — „kitúrta” őket, majd azonnal eladta a házat, s Budapestre költözött.

Kádárné nyilvánvalóan nem bocsátotta meg a zsidónak, hogy „elbánták vele”, s mert érzékelte, hogy a szatmári nagyközségben az 1950-es évek terrorja nyomán íelparázslik a zsidókkal szembeni elégedetlenség, 1954 pészachja előtt azt állította, hogy legkisebb lányát, Anikót a metsző és rabbihelyettes a feleségével együtt behívta a zsinagógába, leteperte és '„megmetszette”. A vérvád legalább annyira irányult az akkor még több mint kétszáz fős szálkái ortodox hitközség, mint a a vallásukat elhagyó, s a helyi pártvezetésben és a közellátásban egyaránt fontos szerepet betöltő zsidók ellen. A hisztéria híre a jelek szerint eljutott a megyei, talán az országos pártvezetésig is, ahol néhány napi habozás után „leállították” az ügyet. Az 1956- os forradalomban, illetve az azt követő hónapokban Mátészalkán számos antiszemita megnyilvánulás volt, s Kádárné még egyszer, 1957 pészachja előtt is előállt a „rituális merénylet” sztorijával. Ez a vérvádhisztéria azonban már nem volt olyan azéles körű, mint az 1954-es, de elegendőnek bizonyult ahhoz, hogy hatására szinte az összes vallásos zsidó kívántiortíljon Izraelbe.•• •

Ezen a vidéken, Szabolcs-Szatmárban, az ország észak-keleti részén ért véget a hazai vérvádak története. Erről a tájról indult ki a fertőzés az 1880-as években, s valahol itt is halt el. A vérvád, abban a formában, ahogy Tiszaeszlár óta létezett, megszűnt a magyar vidéken.

Pelle János