Hungarian Press Survey, 1991. május (8034-8049. szám)
1991-05-24 / 8046. szám
Mór nevű zsidó miatt — aki megsimogatott egy keresztény kislányt, »ki rémületében sírva elszaladt — a felgerjedt tömeg ostrom alá vett egy malmot, ahová a „merénylő” bemenekült. A világháború kitörése után a vérvádhisztéria alábbhagyott —, legalábbis 1914. és 1917. között ilyenfajta eseteikről csak elvétve számoltak be a lapok — viszont 1918-ban, a feltartóztathatatlan vereség árnyékában újból felmerül a zsidók ellen e rituális gyilkosság vádja, mégpedig áprilisban Tiszadadán, szeptemberben pedig Makón. A feltámadt vérvádhisztéria formájában is jelentkező új antiszemita hullám a hazai politikusok „új nemzedékének” is köszönhető, akik szerepet játszottak abban, hogy a csendőraég 1918. július végén újra kezdte a „galíciai beszivárgás” elleni harcot, s a hatóságok oroszországi mintára szervezett razziákkal zaklatták Zemplén, Ung, Bereg, Mára maros, Szatmár és Szabolcs megye zsidóságát. Sátoraljaújhelyen Jenes Árpád csendőr-alezredes, Mátészalkán Jeszenszky • főszolgabíró állt a „gyanús” zsidók zaklatása és megalázása mögött, s erősítette meg a nép hiedelmét «Izrael bűnös fiairól”. Külön ítményesek • és ébredők A vérvádhiedelmeket tudatosan kiaknázó „fehér antiszemitizmus” fenyegetésével szembesülve — mint ez köztudott — Magyarországon is sok vallását megtagadó zsidó lett vörössé, kommunistává. A Tanácsköztársaság vezető garnitúrája néhány kivételtől eltekintve zsidó származású, orosz hadifogságból hazatért internacionalistából állt, s a kommünt „megtorló” Nemzeti Hadsereg különítményesei, a helyenként hozzájuk csatlakozó volt vöröskatonákkal együtt magától értetődően tekintették szabad prédának a zsidók vagyonát, sót, helyenként az életét is. A Dunántúlon és Kecskemét környékén elkövetett Prótwy-féle rémtettek közismertek, arról azonban kevesebben tudnak, hogy 1919 szeptemberében a cseh megszállás alatt álló, s előzőleg számos vérvádhlsztériát „produkáló” Sátoraljaújhelyen és Sárospatakon is voltak zsidóellenes tüntetések és kilengések. Nem szorultak továbbá a különítményesek biztatására a Buda környéki svábok sem: 1919. augusztus 9-én Pillsvörösvárott „Éljen a zsidóüldözés, még ma zsidóvért iszunk!" kiáltásokkal törtek rá a helyi zsidókra. A vérvád hagyományos antiszemita interpretációi között kell megemlítenünk az 1915-ben elhunyt Bary Józsefnek, a tiszaeszlári per elfogult vizsgálóbírójának — és az fstóczy-féle Antiszemita Párt jelöltjének az 1884-es választásokon — 1933- ben A per címmel megjelent emlékiratait. Ez a könyv újból a figyelem középpontjába állította a lezártnak hitt ügyet. Bary József, az önérzetében sértett vizsgálóbíró könyvében pontról pontra megpróbálta cáfolni Eötvös Károly: A nagy per című művét, s igyekezett bebizonyítani, hogy az eszlári zsidók valóban meggyilkolták Solymosi Esztert. Az ügyet szerinte a zsidók fújták fel: „A végzetes hiba a zsidóság részéről éppen az volt, hogy ebben a pádban vérvádat látott, i a néhány zsidó ellen emelt váddal szemben az egész zsidóság felsorakozott" — írja Bary. Vagyis szerinte — és ezt állítást megismételte az 1944. júniusában, Püski Sándor gondozásában megjelent kiadás is — vérvádról szó sem volt, ezzel szemben 8 tárgyalás sorín „**íösszeesküvés’’ működött... Fasiszta vádak A nyilas propaganda a harmincas években náci Ültetésre tudatosan felhasználta a magyar parasztság antiszemita hiedelmeit, s kiemelt jelentőséget tulajdonított a vérvádnak. Feltehetőleg az Alfred Rosenberg, Illetve a NSDAP külpolitikai hivatala által irányított mozgalom támogatásával jelent meg Magyarországon a leghirhedtebb vérvádas könyv, melyet nagy példányszámban terjesztettek a fővárosban és vidéken. Fém Atanáz: A zsidó rituális gyilkosságok igazi okai című, álnéven írt, s az hnpressrum szerint Bécsben kiadott mű a hazai vérvádas uszítás „csúcsteljesítménye". Ha a második világháborút túlélt magyarokat, különösképp azon falvak keresztény lakóit kérdezzük az 1944-es események felől, ahol számottevő zsidó lakosság élt, még ma Is bizonyos zavarodottsággal, szégyennel találkozunk. Az Idősebb nemzedék túlnyomó többsége mélységesen sajnálja,- hogy Auschwitzba vitték a helyi zsidókat, s szeretettel emlékszik gyermekkori játszótársaira, illetve szüléikre. Arra a kérdésre azonban, hogy miért nem volt képes egyetlen falusi közösség sem megvédeni, elrejteni a deportálás elől a zsidókat, általában nemigen tudnak válaszolni. Ne tegyünk ezért szemrehányást nekik, valóban nem egyszerű a válasz. A rendeletek formájában megnyilvánuló nyomás, a helyi hatóságok határozott fellépése, a sajtó uszítása mellett a .központilag szervezett" zsidóüldözés elfogadásában szerepet Játszott az elmaradottság, illetve a megőrzött, s tudatosan szított előítéletek is. Hogy a vérvádhit milyen szí- , vósrrak és alattomosnak bizonyult, arról az 1945 utáni esetek is tanúskodnak. Felle János I
