Hungarian Press Survey, 1991. május (8034-8049. szám)
1991-05-02 / 8034. szám
Magyar Hírlap 1991. Április 25. £ Szabad a zsarolás? A Kisgazdapárt büszke lehet parlamenti sikerére, tizenkét százalékos szavazatarányukkal — mint elégedetten mondják — „kilencvenöt százalékot” értek el legfőbb választási ígéretük teljesítésében. Ügyesen és hatásosan zsarolták meg a Magyar Demokrata Fórumot, a náluk négyszer i nagyobb MDF-es frakció készségesen elfogadta a kisgazdák min; den lényeges követelését. Az MDF valaha a ma is falun élő és a l mezőgazdaságban dolgozó parasztságnak ígérte a földet, ám a : kisgazdák óhajának engedve túltette magát ezen az alapelven. : Aki a kárpótlással jól jár, az joggal lehet hálás a kisgazdáknak, i aki viszont nem részesül a kárpótlásból, annak minden oka meg : van arra, hogy elsősorban a törvényt engedelmesen elfogadó | MDF-es többséget okolja azért, mert egy kisebbség százmilliárd I forintnyit kap mindannyiunk adójából és vagyonából. Aki egyszer engedi magát megzsarolni, azt persze érdemes to- i [ vább zsarolni. Igazán logikus, hogy a Kereszténydemokrata Nép- i i párt ezekben a napokban kezdte követelni az egyházi tulajdonok ■ i visszaadásában már kialakított koalíciós megállapodások módo- i i sítását. Ha a kisgazdáknak sikerült a koalíció felbontásának fe;! nyegetésével kiharcolni saját követeléseik teljesítését, akkor a kell: reszténydemokratáknak szinte erkölcsi kötelességük hasonló mó- I dón érvényesíteni saját választókörük elképzeléseit. A KDNP roll konszenves párt. Ha a parlament nem a múlt restaurálásával, hall nem az ország jelenével foglalkozna, akkor feltehetően sikerre! i| képviselhetné a modem kereszténységtől elválaszthatatlan szocil| ális eszményeket. De a koalíciós kormányzás logikája alapján most aligha teheti meg, hogy ne kövesse a kisgazdák eredményes taktikáját. A lavina természetesen ezzel sem állhat meg. A zsidó és a német kisebbség is elkezdte követelni a maga kárpótlását. Ha Antall József kormánya elég erős lett volna ahhoz, hogy visszautasítsa a kisgazdák zsarolását, akkor természetesen a világon senki sem várta el volna el a szegény és eladósodott Magyarországtól a német, majd szovjet nyomásra bekövetkezett kisebbségi sérelmek sok évtizeddel későbbi orvoslását. Ha azonban egyesek kárpótlást kapnak a tőlük valaha elorzott tulajdonért, akkor súlyos diszkrimináció bizonyos népcsoportokat kizárni ebből. Pontosan értik ezt abban a Németországban, amellyel feltehetően ez a kormány is jó viszonyt szeretne fenntartani. Elméletileg az sem kizárható, hogy ugyanazért az egy, előbb zsidó, majd „sváb”, legvégül magyar tulajdonba került ingatlanért most három különböző személynek fizessen kárpótlást a magyar állam. (Illetve mi, 1949 után született adósság-örökösök.) Ezt — mégegyszer hangsúlyozni kel] — senki sem követelte meg az Antall-kormánytól: a kisgazdák zsarolásának engedve ő maga sétált bele a végetérhetetlen kárpótlás zsákutcájába. A kárpótlási törvény politikai leckéje nagyon egyszerű. Antall József és a Magyar Demokrata Fórum a koalíció egybemaradásáért, a jobboldali táboron belüli békéért bármilyen magas árat — esetünkben százmilliárd forintot — is hajlandó megfizetni. (Igaz. nem a maga zsebéből.) Torgyán József, aki szerintem igen okos ember, teljes joggal mondta néhány hónapja: Antall Józsefnek százmilliárcjnyi összeget is megér az őt személyében támadó kormánypárti politikusok félreállítása. A-Magyar Denjokrata Fórum a Kádár-rendszer egyik legnagyobb bűnének azt rótta fel, hogy az ország gazdasági érdekeit alárendelte a politikai szempontoknak. Bármilyen különös, alig egy évvel később az MDF vezető politikusai nyíltan elismerik, hogy a kárpótlás ügyében maguk is a politikai elveket részesítet! tek előnyben a gazdasági racionalitással szemben. A kormány i gazdasági és igazságügyi szakértői érezhetően minden lelkesedés i nélkül, fenntartásaikat alig titkolva fogadták el a kárpótlási tör,i vényt: de Isten és ember előtt végül csak annyi számít, hogy elfogadták. A kárpótlási törvény valószínűsíthető káros következményeiért a kormány minden tagja és minden, a törvényt megszavazó képviselő személyes felelősséget visel. Számomra a kárpótlás baljós gazdasági következményein túl talán az a legdöbbenetesebb, hogy az MDF — melyet egykor én is „nyugodt erőnek” hittem — végül tehetetlenül engedett a zsarolásnak. Magam nem hiszek túlságosan a Magyar Demokrata Fórumon belüli három szárny elméletének. Azt hiszem, az MDF parlamenti képviselői alapvetően két csoportra oszthatók. Az egyikbe azok tartoznak, akik józan és közhasznú célokat szeretnének követni: a vállalkozások élénkítését, a piacgazdaság ésszerű és kiegyensúlyozott kiépítését, az ország modernizációját és Nyugat-Európába való integrálódását. Többségük vállalkozó, szakértelmiségi, harmincasnegyvenes, józan ember — és általában egyéni körzetben megvá| lasztott képviselő A másik csoportba azok tartoznak, akiket ide| otógiai szempontok, a múlt restaurálásának vágya és a gazdaság fölé emelt hatalmi-politika: praktikák vezérelnek. Amíg az előbbi csoport tehetetlenül sodródik az ideológia bajnokaival, addig az ország és a kormány legnagyobb pártja mindinkább alkalmatlan arra, hogy kivezethesse az országot válságos helyzetéből. A modernizáció józan hívei — akár ötvenketten vannak, akár még többen — pártjuknak és az országnak is azzal használnának, ha végre szembe mernének szállni a politika mindenhatóságának jellegzetesen pártállami elképzelésével és diktátumával. A kárpótlási törvény históriája jó példája annak, hogy koalíciós és demokratikus kormányzás esetén egyetlen rossz engedmény a követelések egész lavináját okozza. Egy amerikai mondás szerint az ember problémáinak jelentős része abból ered, hogy adandó alkalommal képtelen volt egyszerűen és csendben nemet mondani. Ezt a drámai vétséget követte el Antall József és az MDF azzal, hogy meghátrált a kisgazdák követelődzése előtt. Egyébként, ha csak az Alkotmánybíróság másképp nem dönt, a törvény alapján Veszprémvarsány határában családom is jogosult némi földecskére. Városban született értelmiségiként mégis jobban örülnék, ha ez a föld a veszprémvarsányi parasztoké maradna.
