Hungarian Press Survey, 1991. május (8034-8049. szám)

1991-05-02 / 8034. szám

Népszabadság, 1991.IV.26

Bomba már nincs, gomba még lebet

Jelentés egy kiürített atomfegyverraktárból

és ric1!“ apjából ötvenéves, A császári Csali

ke°l hob/n vn*Pon fülelni ífj1’ hogy akadozó beszédét

E£*. Ä “ Dózeroltam ne- meséli ’ 8 bu nkKerek hel-''ét ott ím ml»“? kozt)en mindig ott ült mellettem a gépen eev

orosz, géppisztollyal. P Estére berugattak, mindennap részegebben mentem haza, hogv ne em éhezzek semmit Én CS"f naltam a silókat - bizonysat Ía/ Az idősebbje gvorsín * '

háiZifdlk meliö^nk, hiába pro. bálkozom, senki nem tud semmiről. Két fiatalember beszédesebb. Igen, vannak „rakétasilók a volt szovjet laktanyában, tudja azt mindenki. Csak nem beszélnek róla. Hogy atomtöltet volt-e hozzájuk? Azt nem hiszik. Arra, hogy mi a „rakétasiló”, nem térünk ki.

— Olvasta a mai újságot?_

teszem a császári polgármes-László asztalára a csütörtöki Népszabadságot, címoldalán a térképpel, amely azt mutatja, hogy- a Magyarországon tárolt szovjet atomfegyverek egyik raktára a falu határában volt. A polgármester még nem olvasta a hírt, de kérdezni sem kell, megered a nyelve.

— Gondoltuk, hogy valami ilyesfélét építenek itt a szovjetek. 1961 óta volt az övék ez a laktanya, azelőtt a magyarok használták lőszerraktárnak. Szóval, amikor a szovjetek elkezdtek építeni, az ideszállított betonelemek rendkívüli méretéből lehetett következtetni ar. ra, hogy nem akármit rendeznek be. Jó hat méter^rnagas,

bolthajtásos' betonívek voltak azok, a faluban elterjedt, hogy rakétasilókhoz valók. Így hiszi ma is mindenki.

— Maga látta a raktárt?

— Miután a szovjetek innen kivonultak, alkalmam volt megnézni a bázist. Földdel vastagon fedett, fűthető, hűthető, patyolattiszta, alagútszerű bunkerek azok, amiket a betonelemekből építettek. Hogy mit tárolhattak bennük, nem tudom.

— Ha most híre megy a faluban, hogy esetleg atomrobbanófejeket tároltak itt, nem lesz pánik?

— Nem hiszem. Atomtöltetre korábban senki nem gondolt, ha meg volt is, most már nincs itt. A sugárszintet az átvételkor megmérték, rendszeresen ellenőrzik is, nem haladja meg a normális mértéket.

A polgármestertől engedélyt kapunk, hogy megtekinthessük a bázist. Telefonál az érdekünkben: engedjenek be. A 154 hektárnyi területet a LÉT Kft.

emberei őrzik. A kft. kapta meg hasznosításra az objektum néhány épületét, már működik ott egy takarmányüzem, most rendeznek be egyéb műhelyeket, a betonbunkerekben pedig laskagombát szeretnének termeszteni.

— A gomba telepítését éppen ma kezdtük volna el — mondja a kft. egyik vezetője, aki nevének elhallgatását kéri —, de hogy- ma megjelent ez a cikk a Népszabadságban, nem merünk hozzáfogni. Előbb meg kell győződnünk arról, nincs-e veszélyes sugárzás a bunkerekben.

— A polgármester szerint állandóan ellenőrzik — vetem közbe.

— Azokat a mérési jegyzőkönyveket mi még nem láttuk. Eddig teljesen nyugodtak voltunk, de most... Arra már gondolni sem merünk, hogy ha mindennek híre megy, akkor esetleg az általunk gyártott takarmányt sem veszik át a partnerek.

Az aggodalmak ellenére a kft. vezetői segítőkészek. Mikrobuszba ültetnek, úgy indulunk terepszemlére. Göcsörtös cserfák között kanyarog az út, kettős drótkerítés, aztán újabb és újabb kerítések jelzik: ami midezeken belül volt, arra nagyon vigyáztak a terület korábbi gazdái. Málladozó lőszerraktárak, hatalmas gépjárműszínek maradnak el mellettünk. Sokfelé látni a betongyám fölött elíűrészelt villanyoszlopcsonkokat — egyszerű eszközökkel dolgoztak a „kivonulók”. Jól szigetelt, vaskos csővezeték kanyarog a fák között. Vajon mit fűlhettek a szovjetek távfűtéssel ilyen mélyen bent az erdőben?

— Ettől a kerítéstől beljebb állítólag már csak tisztek jöhettek — riaszt fel gondolataimból a sokadik kapunál egyik káeftés kísérőnk. Még néhány perc, s egy lankás domboldalba nyúló, betonhom lokzatú, Vas'kas acélajtókkal védett építmény előtt állunk. A hatalmas páncélajtókon szűk a bejárati nyílás, még a magam szerény 165 centijével is

csak meggörnyedve léphetek a titokzatos bunker belsejébe.

Első pillantásra alagútra emlékeztet az elénk táruló kép. Hosszú, boltíves csarnok, patyolattisztaság. Titokzatos jelek és számok a falakon és a padlón, csövek, fűtőtestek, lámpák. A mennyezeten, a boltív hossztengelyében sín húzódik, rajta láncos-csigás emelőszerkezet. Az „alagút” ■túlsó végét ugyanolyan vaskos acélajtó zárja le, mint az elejét, de itt a zárat lehegesztették. Vajon miért, mi lehet az ajtó mögött? Kísérőim' azt mondják, ők is kérdezték a szovjetektől, s azt a választ kapták: föld.

Gyerünk ki a bunkerből, fel a domboldalon oda, ahol a földdel fedett betonalagút végét sejtjük. Szederindák, csenevész fácskák és összetört ládakupacok között betongyűrűk sorakoznak egymás mellett, fedlapjukon csatornafedélre emlékeztető, kör alakú acéllemezzel. Az egyiket valaki már

leemelte, a nyíláson át betongyűrűkkel bélelt, körülbelül húszméteres kürtőbe látni. Az oldalán hosszú acéllétra vezet a mélybe (vagy vezetett a mélyből a magasba), isten tudja, mire használhatták.

Kísérőink megmutatják még a 49-es sorszámú épületet, Padlózatát négyzethálósán sínpályák szeldelik, az ajtó melletti sarokban áll a daru, ami a síneken közlekedhetett. Itt is feltűnő a tisztaság. Felszedtek néhány papirost a földről, az egyiken 1960-as dátum olvasható. Furcsa; mintha a polgármester azt mondta volna, hogy 1961-től volt a szovjeteké ez a laktanya.

Elbúcsúzunk a káeftésektől. a terepszínű kezeslábasba bújtatott őröktől. Tavaszi zápor veri a szélvédőt. Az az érzésem, Sanyika ma este is elázik a Csali kocsmában. Sokan fizetnek majd neki, mesélje mái el, hogyan is volt az a dózerolás Freész Károly