Hungarian Press Survey, 1991. április (8014-8033. szám)
1991-04-30 / 8033. szám
IkÖNYV A MAGYAR HÍRSZERZÉSRŐL - 1. Munkatársként a Külügyminisztériumban Ezen a héten kerül a könyvárusodhoz dr. Kovács Béla Halálul cimü könyve, amely az első hiteles beszámoló arról, hogyan nUi'ödott a rendszerváltozás előtt Magyarországon a belügyi hírszerzés. A szerzi — ma nyugdíjas rendar alezredes — két évtizeden át dolgozott hírszerző tisztként a Külügyminisztériumban „diplomáciai fedéssel” és az Aandémla utcai központban egyaránt. Töob külföldi tlt«os akcióban vett részt, megjárta Dől-Vietnamot Is. Ma a könyvnek abból a részéből Idézünk, amely a Külügyminisztériumban szigorúan (Ittos állományban eltöltött Időszakról, a hatvanas évekről szól. Valahányszor átirányítottak egy-egy új területre, vittem magammal a „legendámat”, vagyis azt az előtörténetet, amelyet számomra a főnökeim kieszeltek. A Külügyminisztérium Bem rakparti épületében annyit lehetett tudni rólam, az új munkatársról, hogy a Közlekedés- és Postaügyi Minisztérium nemzetközi főosztályáról érkeztem. Szerencsére egyik kollégámnak sem volt közelebbi kapcsolata a KPM-mel, valójában én sem ismertem mást onnan, csak a főosztályvezetőt. A legendám tehát nagyon gyenge lábon állt. Az igazi beosztásom szerint a Belügy állományába tartozó szt-tiszt voltam (az szt a szigorúan titkos rövidítése — A szerk.). A hírszerző munkán kívül nem kaptam egyéb megbízatást: Munkatársaim megfigyelése nem tartozott a feladatkörömbe, ezt a munkát akkoriban a Külügy saját elhárító részlege végezte. Tőlem azt várták elsősorban a főnökeim, hogy minél előbb zökkenőmentesen beilleszkedjek a Külügyminisztérium hétköznapi tevékenységébe, igyekezzem elfogadtatni magam a munkatársaimmal éppúgy, mint a külföldi diplomatákkal. Jó két évembe került, hogy ezt megvalósítsam. Alighanem még tovább tartott volna, vagy tán nem is sikerül, ha nem segít angol nyelvtudásom. Munkatársaim általában a nyelvtudás szintjéből következtettek arra, hogy ki a beépített ember. Arról a kollégájukról, aki formailag külügyes, de egyetlen világnyelven sem tudja megértetni magát, nem volt nehéz feltételezni, hogy szt-tiszt. Rólam azokon kívül, akitk hivatalból ismerték a valódi beosztásomat (a miniszter, az egyik helyettese és a főosztályvezetőm), mindenki más elhitte, hogy valódi külügyes vagyok. Az amerikai főosztály vezetője, tehát a közvetlen főnököm, dr. Házt Vencel volt, a későbbi külügyminiszter-helyettes. Igazi kultúrember, aki — ellentétben belügyi főnökeimmel — egyáltalán nem nehezményezte, hogy kitűnő kapcsolatot alakítottam ki az amerikaiakkal. A kétéves külügyi továbbképzőn, amelyet a Bem rakparton dolgozva el kellett végeznem, sok hasznos és érdekes előadást hallottam. A külügyi továbbképző a Közgazdasági Egyetemen Jeszenszky Gézához — a jelenlegi Külügyminiszterhez — tartozott, és ő maga is többször adott elő nekünk, diplomatáknak. Emlékszem, hogy nagyon „vonalas” volt, elítélte a burzsoá történészek nézeteit, de ritkán idézte a szavaikat, szóval igencsak elkötelezettnek éreztük a szocializmus ügye mellett. A külügyi munka fontos elemét jelentette, hogy tolmácsolnunk kellett különböző vezetők tárgyalásain. Mivel angolból megszereztem a tolmácsfokozatot — és megkaptam a vele járó nyelvpótlékot is, ami akkor a fizetésem húsz százaléka volt —, munkaköri kötelességem lett a tolmácsolás. Ha hívtak, mennem kellett fordítani Losonczlnak, Foc/cnak vagy éppenséggel Kádárnak. A belügyi—külügyi—katonai munkamegosztás a Bem rakparton néha abban is megnyilvánult, hogy ha nekünk, belügyi szt-tiszteknek olyan anyag került a kezünkbe, amelyről tudtuk, hogy a belügyi hírszerzést nem igazán érdekli, a katonait viszont annál inkább, akkor „átpaszszoltuk” nekik. Tudtuk, melyik kollégánk dolgozik a katonáknak, vagyis az MNVK— 2-nek (MNVK a Magyar Néphadsereg Vezérkarának a rövidítése — A szerk.) — akár szt-tisztként, akár titkos munkatársként —, és átadtuk neki az információt, mondván, ez nem a mi asztalunk. Hivatalosan persze nem tudhattuk egymásról, ki melyik cég embere, és ezt mindenkinek titkolnia is kellett. Végül is a Bem rakparton nem volt szégyen, de nem is túl nagy dicsőség, ha valaki szt-tisztként dolgozott ott. Ha a Külügyminisztériumban kisebb lett volna a fizetésem, mint a Belügyben^ akkor — akárcsak az összes sztóllományú tiszt esetében — kiegészítették volna a járandóságomat, nehogy hátrány érjen azért, mert nem a központban dolgozom. Tehát arról szó sem volt, hogy az szttisztek két fizetést húztak volna, de a magasabb összeget kapták meg, akár a fedőállásukból, akár a belügyi fizetésből származott. A konspiráció szabályai szerint tarthattuk a kapcsolatot a központtal. Mintha nem is szt-tisztek lettünk volna, hanem beszervezett ügynökök. Az Akadémia utcai központba — Rákosi idején egyébként ott volt a pártközpont — nem léphettünk be, titkos, vagyis T-lakásban találkoztunk az összekötőnkkel, ekkor kaptuk meg mindig a feladatainkat. Hangsúlyozni szeretném, hogy soha nem kellett másik külügyesre — akár szt-tiszt volt az illető, akár csak „sima” diplomata — „dolgozni”. Erre a feladatra ott volt a III/II., tehát a kémelhárltás, illetve a Külügy saját belső biztonsági szolgálata. A külügyi pálya általában a Belügyben kezdődött. Igazi diplomatáról, aki csak diplomata lett volna, nemigen tudok, vagy ha mégis akadt ilyen, akkor az nem sokáig maradt a helyén. Ha megtagadta az együttműködést a Belüggyel vagy a katonákkal, akkor előbb-utóbb a Külügyből is távoznia kellett. A hatvanas években ez volt a gyakorlat — hogy később miként alakult, nem tudom. A kényesebb és fontosabb területeken, például az Egyesült Államokkal foglalkozó főosztályon „szűz gyerek” szinte nem is volt — mindenki tartozott valahová. A belügyi vagy a katonai hírszerzésnek dolgozott: vagy szttiszt volt, vagy tm, azaz titkos munkatárs. Ebből a szempontból talán kivételt jelentettek a szocialista országokkal foglalkozó diplomaták. Nekik nem kellett kapcsolatban állniuk a hírszerzéssel, azt viszont valószínűnek tartom, hogy a kémelhárítással vagy a belső elhárítással többüknek volt együttműködése. A tartós kiküldetésekért, tehát a kihelyezésekért — ahogy a Külügyben mondtuk — igen nagy tülekedés folyt. Nem arról volt szó, hogy a jobb képességű ember kerüljön a jobb helyre, még csak arról sem, hogy az adott posztra belügyi vagy katonai hírszerzőt küldjenek-e. Az állomáshelyek ugyanis pontosan el voltak osztva a különböző szervek között. A vetélkedés inkább az egy brancsbeliek között folyt, tehát, ha például egy külföldi állomáshely a III/I-é lett, akkor a belügyi hírszerző tisztek „küzdöttek” egymással. A pakliban egyaránt benne voltak az szt-állományú, illetve a központban dolgozó kollégák, és a győzelem — vagyis a kihelyezés — a legritkább esetben lett azé, aki arra szakmailag a legalkalmasabb lett volna. , (Folytatjuk) Népszabadság, 1991.IV.z3. ,24
