Hungarian Press Survey, 1991. április (8014-8033. szám)

1991-04-30 / 8033. szám

Beszélő 1991. Április 20.

Jl

A véletlen úgy akarta, hogy szinte egy időben kerüljön a kezembe két újságcikk. Az egyiket az International Herald Tribune közölte, s ez azt próbálja megmagyarázni, miért gondolják Brüsszelben, hogy Görögországot kár volt fölvenni az „európai klubba". A másik a Magyar Fórum legutóbbi számában jelent meg, s arról szól, hogy egyes újságok le akarják járatni a magyar külpolitikát.

Annyira sokatmondóak manapság a magyar külpolitika sikerei, hogy egyes újságok egyszerűen nem bírták ki, es kampányt indítottak a magyar külpolitika lejáratására - írja Csurka István lapja. A Jeszenszky- Zwack-Bollobás-afférrol szerényen hallgat, és nem tesz említést a Jeszenszky-Raffayügyről, az MDF-piacon árusított Kalasnyigadnak be maguk közé. Amiként az exkluzív klubok illemtana megkívánja, az euróai kormányok általában udvariasan nyilatoznak egymásról. De az Európai Közösség brüsszeli székhelyén egyre hangosabban morognak a közéjük tévedt fekete bárány miatt, állítja az International Herald Tribune. „Egyik kormány sem mondja ki hangosan, de a nem hivatalos beszélgetések során egyre többen kifejezésre juttatják, hogy hiba volt Görögország fölvétele a közösségbe."

Brüsszelben avval vádolják Athént, hogy a pénzét politikai manőverezésre pazarolja el, és nem elmaradott oktatási rendszerének fejlesztésére, rossz útjainak és telefonhálózatának javítására fordítja. „Az Európai Közösség illetékesei tagadjak, hogy a bajok forVajna János

Kit vesznek föl az európai klubba?

kovok még le sem zárt, de már ismét reflektorfénybe került történetéről sem. A Magyar Fórum szerint a lejáratás első számú célpontja „Jeszenszky Géza külügyminiszter, az MDF alapító tagja, aki a külföld előtt az első lakitelki találkozó óta igen eredményesen képviselte a szabad, európai, magyar és demokrata gondolatot. Személyén keresztül nemcsak a magyar miniszterelnököt akarják támadni, de az MDF-es minisztert, akinek »kilövésével« megdőlne a magyar kormány stabilitásáról külföldön alkotott kép."

Nem azért idézgetek, hogy derűs perceket fakasszak. Hanem azért, mert a dolog épp fordítva van, mint ahogy ezek a gyámoltalan mondatok állítják. Jenninger, a Bundestag egykori elnöke legalább olyan közel áll Kohlhoz, mint Jeszenszky Antalihoz. Mégis, amikor a parlamentben olyasféléket mondott, amik kínosan hasonlítanak a külügyminiszter első- és másodosztályú honpolgárokat megkülönböztető beszédéhez, Jenninger nyomban eltűnt a közéletből. Kohlt azonban nem rántotta magával. Csak akkor rántotta volna, ha a kancellár mentegetni próbálja, és meg akarja akadályozni az elmozdítását. És ez nem volt egyedülálló eset Németországban. Volt egy Barzel-ügy: a következmények levonása elvezetett egész az öngyilkosságig. Távoznia kellett Lothar Spáthnek, az elismerten legsikeresebb tartományi miniszterelnöknek, és kellemetlen percei vannak Süssmuth asszonynak, a jelenlegi parlamenti elnöknek, mert szolgálati kocsiját a férje (nem holmi pártszolgálatos) rendelkezésére bocsátotta. Kohl kancellár kormánya azonban a helyén van; bajai nem a szemáycserékból fakadnak.

Az idáig mondottak bevezetésnek vannak szánva az amerikai újság cikkének ismertetése előtt. A cikk arról szól, hogy az Európai Közösség tagjai okultak a görög esetből, és ezután jobban megnézik, kit fúrása a szegénység. Rámutatnak, hogy Portugália volt a csoportosulás legszegényebb országa, amikor 1986-oan csatlakozott. De gyorsan át tudott alakulni, s gazdasága szinte nyomban növekedni kezdett. Évi majd' 4 százalékkal. Már 1989-ben elhagyta Görögországot, ami ma az EK legszegényebb országa. E helycserének az a magyarázata - véli egy brüsszeli diplomata -, hogy Görögországban túl erős és túlméretezett a végrehajtó hatalom, a bürokrácia azonban nem érti a dolgát, a néptömegek pedig még nem tanulták meg a törvények tiszteletét." Ebből fakad, hogy a görögök csak a maguk hasznát nézik, de a közös terhekből nem akarnak részt vállalni.

De mi köze van - kérdezhetné valaki - az Európai Közösség és Görögország zegzugos viszonyának a mi jelenlegi botrányunkhoz, ami a cselekményt tekintve külpolitikai ügy, de a lényege: belpolitika. Az a köze, hogy mi is csatlakozni akarunk a közösséghez. Mi több: ez a szándék áll külpolitikánk középpontjában. És az Európai közösséghez akarunk csatlakozni, nem pedig a divatból kiment, de a miniszterelnök által ismét divatba hozott Közös Piachoz. A kettő azonos is, meg nem is. A Közös Piacot, ami vámunió volt, szinte tisztára gazdasági képződmény, fölváltotta az Európai Közösség.

A tegnap Európáját fölváltotta a holnap Európája. A Közös Piaccal talán még összefért a múltat keltegető belpolitika, a téveszme, hogy a harmincas években írták meg a jövő század regényét. A Közös Piac időszakában talán még elment az archaikus belpolitikára rímelő külpolitika, amely a történelmi azonosságtudat nagyon is szükséges ébrentartását, a magyar ícultúrközösség istápolását összetéveszti a krónikákból a mába átemelt konfliktusok melengetésével.

Az Európai Közösség át fogja alakítani mai tudatunkat. Ma egy határt ismerünk: az

államhatárt De az ezredfordulón túl egy helyett lesz három, s egyik se lesz a mai értelemben határ. Lesz: nemzet, integráció, régió. A nemzetállam átengedi kül- és védelmi politikájának. gazdasági ügyei jelentős részének intézését. pénzkibocsátási jogát a közösségnek. A kontinensre kiterjedő integrációnak, amelyben magától értődőén természetes lesz a négyszabadság: az emberek, áruk, szolgáltatások, tőkék szabad áramlása. És ami a piac térfogatát, a technika fejlettségét illetően méltó versenytársa lesz az Egyesült Államoknak (illetve az időközben kialakuló észak-amerikai övezetnek) és Japánnak. Az önrendelkezést maximálisan megvalósító régiókban megtörténhet, ami a határok ide-oda tologatásával mindig csak tökéletlenül történt meg: a különböző etnikumok békés, az uszításokat lemosoivgó együttélése.

„A demokrácia kiterjesztése az egész kontinensre - ez kell, hogy az Európai Közösség létezésére való joga legyen" - véli Dominique Moissi és Jacques Rupnik, két neves francia politológus. Az út vége a közép- és kelet-európai országok számára a fölvétei az Európai Közösségoe. Vagyis: az előjelek biztatóak. Csak nem Görögország hanem Portugália nyomdokain kell haladni. Különben nagyon soká jutunk az út végére. Az International Herald Tribune elemzése megállapítja: „Anglia, Franciaország Németország, Dánia, Hollandia levont bizonyos tanulságokat abból, hogy a klubnak nincsenek szabályai a csalódást keltő tagok kigolyózására. A tapasztalat józanságra inti őket, annál is inkább, mert a kelet-európai országokat vonzza az Európai Közösséghez csatlakozás gondolata. De az EK kohézióját és stabilitását tovább rombolhatja, ha még más, a Nyugattól eltérő kulturális, politikai és gazdasági tradíciókat őrző országokat eresztenek be a kapuk mögé."

A cikk hivatkozik egy német diplomatára is, aki az Európai Közösséghez van akkreditálva. „Görögország arra tanít, hogy ne becsüljük le a strukturális különbségeket. És nem becsüljük túl Brüsszel ama képességét, hogy mindent megoldhat a pénz pumpálásával. Láthattuk, hogy Brüsszel nem lehet úrrá olyan hiányosságokon, amelyek a népek történetének, kultúrájának, a világlátásának eltéréseiből fakadnak."

Itt a vége? Nincs, az utószó még hátravan. Az a nóta vége, hogy belpolitikai skandalumokat az ország igazi küisó érdekeinek szem előtt tartásával rendezzék, fogják fel úgy, mint előkészületet a tagságra az Európai Közösségben. Függesszék lelki szemüket az ajtóra, amire az van kiírva: bemenet csak valódi demokratáknak. Ne a hajdani miniszteriális urak kaszt-szolidaritásának jegyében akarjanak véget vetni a botránynak. És ha már itt a kedvező alkalom, menjenek biztosra: ne csak a jó szándékú, de alkalmatlanságát minden leheletével bizonyító külügyértól szabaduljanak meg. Szabaduljanak meg a kalasnvikovos államtitkártól is, akinek jelenléte folytonos, metakommunikatív cáfolata fennen hirdetett nemes elhatározásoknak. És ha már benne volnának a svungban, gondoljanak arra a miniszterre is, aki nagyon docens, de a kultúrával meg az oktatással mégsem tud megbarátkozni.