Hungarian Press Survey, 1991. április (8014-8033. szám)
1991-04-03 / 8015. szám
Népszabadság, 1991. március 27 NÓMENKLATÚRAPOLGÁRSÁG A parvenük és a munkások kimaradnak Magyarországon néhány tucat ember megkaparintotta az állami tulajdon fölötti rendelkezést. Ez tzűkebb grémium, mint a Kádár-rendszerben az állami tulajdon fölött rendelkezők csoportja volt; talán csak a Rákosi-rendszerben döntött ilyen szűk körű elit az állami tulajdon torsáról. Sőt, akkor tem, ha figyelembe vesszük, hogy ma ősszehasonlíthatatlanabbul nagyobb az állami vagyon, mint a negyvenes években volt. Az államot „megtestesíti” — akárcsak a régi sztálinista terminológiában — az arra leginkább alkalmasak privilegizált csoportja, s dönt arról, hogy a magyar dolgozók több évtizedes munkájának eredményét kinek adja. A történelem meg fogja jegyezni, hogy a parlamentben berendezkedett elit akarata szerint mely állami hivatalok osztják szét a kiválasztottak között — akárcsak a pártállami rendszerben, a népre hivatkozva — a nemzeti vagyon jórészét és jó részét. A sajtó már így veti fel a kérdést: kié lesz a vasipar? Kié le: gyen a pénzvilág? stb. A régi államszocializmusok közösek voltak — egyebzk között — abban, hogy a bürokratikus politikai hatalom minden törekvését a szocializmus fényével világították meg. Az új államkapitalista rendszerek uralmi elitjei, különösen Magyarországon, követik ezt a hagyományt. Ugyanis nincs olyan képtelen döntés, amelyet az új állampárt(ok) azonnal ne világítanának meg a maguk „új”, mindent legitimáló fogalmaival: nyugat' í kapitalizmus, piacgazdaság, polgárosodás, Európa stb. A i marxizmusra hivatkozó legi‘ timációs ideológiát liberális vagy keresztény-nacionalista ideológiával helyettesítik. Marxnak teljesen igaza volt: minden korban az uralkodó osztályok eszméi az uralkodó eszmék. Van azonban itt egy új jelenség. A mostani „demokratikus sztálinizmusunk” a maga „nagy ugrását” már az államkapitalizmus eszközeivel (munkanélküliség, infláció, jótékonykodás, ingyenkonyhák stb.) kívánja végrehajtani. Már csak kevesek teszik fel a kérdést: ha az elmúlt négy-ötszáz évben nem sikerült „utöürnünk” Nyugat- Európát, a mostani „kísérlet” vajon nem pusztán újabb propagandafogás-e, a parlamenti demagógia része? Az „utolérési elmélet” egyik központi dogmája a „polgárosodás” fogalma köré szerveződik. A jobboldali őskövületektől a „baloldali” újgazdagokig mindenki erre hivatkozik, mintha még a Kádár-rendszerben elkezdődött (és lassan befejeződő) „parvenük forradalmának” ez lenne az alapproblémája. Erre utal az a tény is, hogy a parlamentben berendezkedett újrégi elitek az alapérdekeik tekintetében már egyeztették álláspontjukat. A polgárosodás eszerint a társadalmi igazságosság megvalósulása, olyan össznemzeti cél, amely — akárcsak az államszocializmus — mindenki számára a felemelkedés lehetőségét nyújtja, aki elegendő ügyességgel, rátermettséggel, kapcsolatokkal és tulajdonnal rendelkezik. Aki nem, annak pechje van, vagy nem elég rátermett ... A „polgárosodás" valóban régi problémája térségünknek, hiszen ki ne tudná, hogy Kelet-Európábán évszázadok alatt sem sikerült — talán Csehországot kivéve — a polgárságnak politikailag és gazdaságilag uralkodó osztállyá válnia. Hol a feudális uralkodó osztályok, hol az államszocialista bürokrácia, hol a nemzetközi tőkés pénzcsopor- ' tok, hol mind együttesen gátolták meg a nemzeti polgárosodást. Jóllehet itt a valóságban bonyolultabb történelmi folyamatról volt szó, a lényeg mégis az, hogy a polgárosodás számos ok miatt befulladt. Nálunk a Kádár-korszakban létrejött „újpolgár-' ság” nem rendelkezik azokkal a gazdasági, politikai, kulturális és pszichológiai vonásoK- kal, képességekkel (hogy a társadalmi feltételekről ne is beszéljünk), amelyek együttesen egy eredeti nemzeti burzsoázia felemelkedését lehetővé tennék a modern világgazdaság keretei között. A „polgárság” fogalma hovatovább a „munkásosztálynak” az államszocializmusban betöltött szerepéhez kezd hasonlítani. Megváltásideológia is lehetne belőle, ha az új „eliteknek” lenne elegendő türelmük ahhoz, hogy kivárják a nemzeti polgárság szerves, „demokratikus” tőkefelhalmozáson nyugvó felemelkedését. A gazdasági és politikai hatalom újraelosztási folyamatában (rendszerváltás) az elitek érzékelték, hogy itt nincs idő „várakozásra”, kíméletlen harc van, mohóságuk ezzel magyarázható, nem pedig erkölcsi hanyatlással. Egyszerűen észrevették, hogy nekik maguknak kell a „nemzet vezető osztályává” emelkedniük, új polgársággá, s ezért kívánnak a régi nómenklatúrával kompromiszszumra jutni. Az adósságválságra, az államszocializmus csődjére és sok egyébre hivatkozva az újrégi elit úgy döntött, hogy az állami vagyont egymás között osztja fel a külföldi pénzcsoportok és nemzetközi pénzügyi szervezetek támogatásával. Miután az ideológia megvolt a lakosság óriási többségének a tulajdonlásból való kizárásához, az elitek hamarosan munkához láttak. Magát a feladatot a jól hangzó pri vatizációnak nevezték el, amelynek során maguk „nevezik ki” az új „polgárságot". Az „olcsó kormányzat”, az „olcsó állam” 1988-as baloldali követelését mára így felváltotta az „olcsó üzlet" jelszava. Az állam hovatovább drágább, mint amilyen valaha is volt. A menedzserréteg, amely kezdetben az igazi győztesnek tűnt, igazából csak másodlagos szereplővé vált a „tulajdonváltásnak" is nevezett folyamatban. Az állami tulajdont nem egyszerű megkaparintani, mert a dolgozók — ha késve is, de — benyújtják a számlát. A spontán széthordás helyébe más megoldást'kellett találni. Az új elit a régi nómenklatúrával próbál kiegyezni, hiszen szüksége van annak szakértelmére. De egyébként sem záratná ki a régi elitet, mert ahhoz egy általános politikai diszkriminációra lenne szükség, ami a „jogállam” kiépítésének mézesheteiben még nem ildomos. (Ennek fejében a régi párt- és állami nómenklatúra jó része ezt az egész „üzletet” fedezi, segíti (amiért meg is kapja a maga pluszrészesedését is). Az Állami Vagyonügynökség, a Pénzügyminisztérium, a Magyar Nemzeti Bank, az önkormányzati bürokráciák stb. most nem pártpolitikai úton, hanem államhivatalnoki jogosítvánnyal hozzák létre az új „nómenklatúrát". A párt- és állami nómenklatúra helyén vagy inkább mellett a nómenkletór&poúígárságot teremtik meg felülről, amelynek legitimitása a dolgozó
