Hungarian Press Survey, 1991. április (8014-8033. szám)
1991-04-22 / 8028. szám
POMOGÁTS BÉLA A magyar—magyar kapcsolatok horizontja az ezredfordulón Két abszurd történettel szeretném kezdeni. Az első Thinsz Géza. a nyáron túlságosan is fiatalon: ötvenhat esztendősen meghalt stockholmi magyar költő Adjatok már egy magyar tolmácsot című verséből való: „»Óhajt-e tolmácsot?« — kérdezte tőlem egy hivatalosan figyelmes férfiú. Budapesten. Udvariasan meghajoltam: »Hálás lennék érte!» Aztán tovább beszélgettünk, persze magyarul." A másik, hogy így mondjam, „saját gyűjtés", azaz velem esett meg. Még a hetvenes évek elején akadémiai küldetésben Romániában jártam, s Bukarestből, természetesen tolmáccsal felszerelkezve — hogy ne legyenek „nyelvi nehézségeim" — megérkeztem Kolozsvárra, ahol az Egyetemi Könyviárban szerettem volna kutatásokat végezni. Első alkalommal, tolmácsommal együtt jelentkeztem az igazgatóságon, ahol bemutattak egy fiatal hölgynek, mondván: ó lesz az. aki bevezet engem a könyvtárhasználat rejtelmeibe. A nevezett hölgy tolmácsom közvetítésével adott választ kérdéseimre, azaz ó románul beszélt, én magyarul, a tolmács pedig franciául közvetített. Másnap egyedül kerestem fel a könyvtárat, ahol is a segítségemre rendelt hölgy magyarul köszöntött, majd bevallotta, hogy ó is magyar. Érdeklődésemre, vajon miért volt szükségünk tolmácsra, kijelentette, hogy hivatalosan csakis románul beszélhet velem. Akkor értettem meg. hogy a Kopasz énekesnő írója: Ionesco csakis román kulturális háttérből érkezhetett. Ez a két kis, mondhatnám: „köznapi" abszurd jelzi a magyar—magyar kapcsolatok korábbi helyzetét. E kapcsolatokat mindkét esetben: Thinsz Gézánál és nálam is a „tolmács" rejtett vagy nagyon is látható jeleniete határozta meg. s e ..tolmács" szerepét minden esetben a (magyar vagy éppen román) államhatalom látta el. Nélküle egy emigráns és egy hazai vagy egy hazai és egy erdélyi magvar nem közlekedhetett egymással. A kommunikációnak ez a rendszere rendőri szempontból eszményinek volt mondható, azonban mint általában a „szocializmus” intézményei, nem működött tökéletesen, s így mód kínálkozott arra is, hogy egy nyugati és egy hazai vagy egy' budapesti és egy kolozsvári magyar őszintén beszélgessen egymással közös gondokról, a magyarság tapasztalatairól és törekvéseiről. * A magyar—magyar kapcsolatok múltjáról beszélek. Maradjunk egyelőre a hazai és a nyugati magyarság kapcsolatainak történeténél. Ennek a kapcsolattönénetnek tulajdonképpen három, kétségtelenül a viszonylagos liberalizáció irányába haladó szakasza van: kezdetben a mindenre kiterjedő tiltás, később a kommunista hatalom úgynevezett „emigrációs politikáját” szolgáló szelektivitás, amely a „mézesmadzag és korbács" magyarországi viszonylatban is érvényesülő politikájának megfelelően, egyszerre jelentette a kádárista rendszer iránt békülékeny nyugati magyar személyiségek támogatását, meghívását és megvendégelését. s az emigráció intranzigens képviselőinek megrágalmazását, kitiltását, tudomásul sem vételét, végül, nagyjából a nyolcvanas évek közepétől, tulajdonképpen az
