Hungarian Press Survey, 1991. április (8014-8033. szám)
1991-04-03 / 8015. szám
Magyar Hírlap 1991. március 27. 8 Megbuktatható a kormány? (III.) A szerző szociológus, a FIDESZ tanácsadója, tanulmánya második részét tegnapi lapszámunkban közöltük. Ebben azt fejtegette, az ellenzéknek nem új kormányformulán kell törnie a fejét, hanem olyan politikai kezdeményezéseken, amelyek föloldják a politikai pattot és stabilizálják a demokrácia intézményrendszerét. Ennek egyik fontos feltétele, hogy -ne mosódjon el a kormányzat és az ellenzék közötti határ. Ezért nem jó megoldás a nemzeti egységkormány, amely az egypárti ' kormányzás képét idézi fel. De nem látszik működőképes alternatívának a szakértői kormány sem, mert a jelenlegi politikai helyzetben egy ilyen kormány mozgástere , meglehetősen szűk lenne, nem is szólva arról, hogy nehéz lenne találni megfelelő számú, valóban független és a mérvadó politikai erők mindegyike számára elfogadható szakértőt. A lehetséges megoldás példája talán az a megegyezés lehet, amelyet 1977 októberében, a Francodiktatúra bukását követő első választások után kötöttek egymással az új spanyol demokrácia pártjai a mai magyarországihoz igen hasonló helyzetben. A Moncloa-egyezmények néven ismert megállapodásban a kormányzó jobboldal és az ellenzéki baloldali pártok olyan gazdasági intézkedéls sorozatban egyeztek meg, amelyek révén néhány éven belül sikerült a 30 százalék körüli inflációt IS százalékkal csökkenteni, és megteremteni a későbbi gazdasági fellendülés alapjait. A gazdasági megszorító intézkedéseknek nagy társadalmi ára ■volt — sokasodtak a vállalati cső-1 dök, a munkanélküliség 10 százalék fölé emelkedett —, de az egyezményt aláíró pártok tartózkodtak attól, hogy az így keletkező társadalmi feszültségekből azonnal értékesíthető politikai tőkét teremtsenek. A kezdetben igen fenyegetett helyzetben lévő spanyol demokrácia talpon maradt. Talán nincs még késő ahhoz, hogy a magyar parlamenti pártok is újból a tárgyalóasztalhoz üljenek, és szót értsenek egymással a legégetőbb kérdésekben. Erre annál nagyobb az esély, minél kevésbé emelkedettek a leendő tárgyalófelek azaz minél kevesebbet beszélnek arról, hogy amit tesznek mekkora bölcsesség és mekkora áldozat részükről a nemzet boldogulása érdekében. Ehelyett elegendő lenne belátniuk azt, hogy ez közös érdekük. Nem is az egymás iránti jószándékot kell kinyilvánítani: a politikai ellenfelek között feltételezhető jószándék elegendő bizonyítéka a tárgyalások ténye. A pártok közötti tárgyalásoknak I reális célokat kellene maguk elé í tűzniük. Elsősorban nem nagy elvekről kellene tárgyalni — hiszen a reménybeli tárgyaló felek nem vallanak egyező elveket —, hanem gyakorlati kérdésekről. Ezeknek jól körülhatárolhatóknak kell lenniük, az esetleges megállapodások végrehajtását határidőhöz kell kötni, és úgy kell megszövegezni őket, hogy végrehajtásuk könnyen ellenőrizhető legyen. Kivitelezésük a kormány, ellenőrzésük az ellenzék feladata. A legnehezebb nyilván a tárgyalások témájának kijelölése — már csak azért is, mert semmiképpen sem szabadna azt a látszatot kelteni, hogy az or- i szággyülés hatáskörébe tartozó döntések parlamenten kívüli pártközi egyekedések során születnek. Nyilvánvalóan tárgyalni lehetne azokról a törvényekről, amelyek elfogadásához amúgyis kétharmados többség szükséges a parlamentben, A parlamenti demokrácia immár egyéves működésének tapasztalatai alapján esetleg felül lehetne vizs- i gálni az Alkotmánynak néhány o- I lyan szakaszát, amelyet már az új parlament fogadott el, de a gyakor“ latban nehézségeket okoznak a demokratikus intézményrendszer működésében. Kellene — és minden további nélkül lehetne is — tárgyalni a kormányzati hatáskörben meghozható sürgős gazdasági és szociálpolitikai intézkedésekről. A Kupa-tervet a parlamenti politikai pártok általában kedvezően fogadták, de sokan kételkednek abban, hogy a gazdasági vezetés képes lesz ellenállni annak a máris érezhető politikai és társadalmi nyomásnak, amely a terv „felpuhításáj ra” irányul. Az ellenzékkel való megállapodás a kívánatos és a még tolerálható szigor határairól megteremtheti azt a politikai hátteret, amellyel a jelenlegi kormány nem rendelkezik, de amely nélkül nincs sok esélye gazdasági programjának végrehajtására. Megvannak a megegyezés alapfeltételei, hiszen ez a kormánynak is evidens érdeke, de — akárcsak Spanyolországban — ily módon az ellenzéknek is módja nyílna arra, hogy érvényesítse bizonyos elképzeléseit, és — nem utolsó sorban — az általa képviselt társadalmi csoportok bizonyos érdekeit. Végezetül, pedig — és ez látszik a legnehezebbnek — tárgyalásokat kellene kezdeni azokról a közeljövőben a parlament elé kerülő és az ország gazdasági berendezkedését hosszú távon meghatározó törvényekről — ilyen a földtörvény, a privatizációs törvény —, amelyek elfogadásához ma elégséges az egyszerű parlamenti többség, de amelyek társadalmi elfogadáshoz és kivitelezhetőségéhez szélesebb konszenzusra lenne : szükség, mint amit a jelenlegi kormánytöbbség képvisel. Természetesen semmi garancia nincs arra, hogy ezek a tárgyalások létrejönnek, mi több, sikeresek I lesznek.Lehetséges, hogy annyi gyors — és múló — sikerre hajtó belső feszültség és egymás iránti indulat gyűlt már össze a nagy politikai pártokban, hogy nem tudják racionális tartalmukra korlátozni ellentéteiket. Ha azonban végérvényesen felülkerekednek a rövid távú kalkulációk, az nemcsak a szó■ banforgó pártokra, hanem a parlamenti demokráciára is veszélyes lehet. Pedig a parlamenti demokrácia — ahogy Kis János némi malidéval írta — valóban megér még egy kísérletet. Miért ne egy ilyet? • Kovács András