Hungarian Press Survey, 1991. március (8000-8013. szám)
1991-03-11 / 8000. szám
Népszabadság, 1991.3.6 Adósságunk története (1.) Növekedés nélkül nincs gazdasági fejlődés. A szegény országoknak a növekedéshez az erőforrásokat, főleg a pénzt külföldről kell beszerezniük. A hitel pedig üzlet. Ha a hitelező jól fekteti be a pénzét, akkor az sokszorosan megtérül. Ezt a gondolatmenetet kell elfogadnunk akkor is, amikor Magyarország adóssághelyzetéről gondolkodunk. Kétrészes sorozatunkban ma az eladósodás folyamatát mutatjuk be. Holnap pedig a szakemberek és politikusok mondják el véleményüket. Az ország eladósodásának folyamatában három, határo-j zottan elkülönülő periódus kü-' lönböztethető meg — ebben egyetért a kérdéssel foglalkozó szakemberek döntő többsége. Fontos tudni még, hogy az' egyszerűség kedvéért az adósságállományt, a nemzetközi szokásoknak megfelelően, amerikai dollárban fejezik ki, noha a hitelek jelentős részét más pénznemben vették föl. A magyar gazdaság eladósodási hajlama már a hatvanas években is erőteljesen megmutatkozott. Ekkor azonban az adósságállomány még csak félmilliárd dollár volt; ez nyolcszázmillióra emelkedett a hetvenes évek elejére. Javult viszont az exporthoz viszonyított adósságszolgálati arány, ami nem utolsósorban a gazdasági mechanizmus reformjának volt köszönhető. A reform részét képezte volna az import liberalizálása, a forint konvertibilitásának megteremtése is, csakúgy, mint a nemzetközi pénzügyi szervezetekhez történő csatlakozás. Ezt azonban a szovjetek határozott ellenérzésére Magyarország nem tudta megvalósítani. Az olcsó hitel korszaka A máig tartó eladósodási folyamat — ez az első periódus — 1973-ban kezdődött az olajárrobbanás következtében, amelyre, mint már annyiszor megírtuk, a magyar gazdasági vezetés nem megfelelően reagált. Ettől kezdve a külkereskedelmi mérleg folyamatosan romlott. Az ok egyszerű: amit behoztak az országba, az egyre drágábbnak bizonyult, amit viszont sikerült eladni, azt egyre alacsonyabb áron honorálta a világpiac. Így azután hiteleket kellett felvenni, méghozzá nemcsak beruházási célokra, hanem az égető és állandósuló hiány finanszírozására. A helyes gazdaságpolitika minden bizonnyal az lett volna, ha a gazdasági növekedés ütemét visszafogják, ezáltal az import növekedési üteme is lelassulhatott volna: kevesebb pénz áramlott volna ki a magyar gazdaságból. Csakhogy mindez az életszínvonal növekedésének rovására is ment uolna, s ezt a politikai vezetés nem vállalta. A közgazdászok jelentős része szintén amellett érvelt, hogy érdemes a növekedési ütemet fenntartani, hiszen a tőkés világ válsága csak átmeneti, s így folytatható a hetvenes évek elejének exportoffenzívája. Eközben pedig „olcsóvá” vált a hitel is. Márpedig olcsó hitelt érdemes felvenni — ezt mindenki tudja. Igaz, a látszólag egyértelmű logikai összefüggést „elfelejtették” számításokkal is alátámasztani, de azért akadt néhány szakember, aki ' figyelmeztetett a veszélyekre. Ma már nehéz igazságot tenni, az azonban bizonyos, hogy a nemzetközi pénzvilágban felhalmozódott „petrodollárokat” olyan olcsón kínálták kihelyezésre a bankok, hogy vétek lett volna nem élni a lehetőséggel. Az is igaz azonban, hogy biztos külpiaci feltételek nélkül bármilyen iparfejlesztési politika hibásnak bizonyulhat, márpedig a hetvenes évek világpiacát sok minden jellemezte, csak a biztonság nem. Az olajárrobbanás korszakát követő, kedvező hitelpiaci kínálat hamarosan megváltozott. A nyolcvanas évek elejére az Egyesült Államok gazdaságpolitikájában, a pénzügyi szigor miatt, a kamatlábak az égig szöktek, ami tökéletesen átértékelte a mozgó kamatokra felvett, amúgy olcsó hiteleket. A már eladósodott országok — köztük hazánk is — egyre inkább csak az újabb és újabb hitelekkel tudták fizetni tartozásaikat. Harc a fizetőkcpessugárt Amíg a hetvenes avekben htelek áramlottak be a magyar gazdaságba (összesen mintegy 3,5 milliárd dollár), ez a folyamat az évtized végére megtorpant, megkezdődött az ország gazdasági erejének elszivárgása, s 1978-ra az ország fizetőképessége is veszélybe került. Ezzel lezárult az első szakasz. Ekkor ugyan a magyar kormány rászánta magát a határozott gazdaságpolitikai szigorra, de ez már meglehetősen megkésett intézkedés volt. Ettől kezdve folyamatos harc folyt az ország fizetőképességének fenntartásáért, a Ma■ gyár Nemzeti Bankban tőzsdei spekulációval és hitelpolitikai eszközökkel menedzselték az adósságot, azaz a rövid lejáratú hiteleket hosszabb időre kapott kölcsönökkel váltották fel. A dollár folyamatos leértékelődése miatt Magyarországot jelentékeny veszteségek érték ugyan — de a végső mérleget mindig csak a hitel visszafizetésekor lehet megvonni. Hi, szén — mint már említettük — a hiteleket mozgó kamatokra vették fel. Azt azonban megál- i lapíthatjuk, hogy a magyar gazdaság ekkorra már túlságosan -is függővé vált a devizaárfolyamok mozgásától, már| pedig ez a jelenség tipikusan j kívül esik a hazai gazdaságirányítók hatalmán. 1982-ben — az erőteljes moszkvai ellenzés dacára — éppen ezért csatlakozott Magyarország a Nemzetközi Valutaalaphoz, illetve a Világbankhoz. A bankárok és nem utolsósorban (bár ilyet ma már nem illik leírni) a Kádár-rendszer még mindig élvezett nemzetközi presztízse miatt átmenetileg sikerült úrrá lenni a helyzeten. Ez azonban nem jelentette azt, hogy az adósságprobléma megoldódott. Kétségtelen azonban, hogy 1984-ben a külkereskedelmi mérleg kedvezően alakult. Egyszeri és különleges hatásoknak köszönhető eredmény volt ez, amiből a magyar politikai vezetés azt a következetést vonta le, amit szeretett, s nem pedig azt. amit kellett volna. Lazított ugyan a restrikciós politikán, és hozzálátott a gazdaság dinamizálásánoz, de ez a szerkezet érdemi változása nélkül inkább károkat okozott, mint eredményeket. Ez a harmadik szakasz kezdete. A voluntarista döntés 1984—1988 között az adósságállomány megkétszereződéséhez vezetett, s ekkor már meghaladta a 16,6 milliárd dollárt. A Grósz-kormány gazdasági alapelemévé így hát ismét a stabilizálás és az eladósodási folyamat megállítása vált. A turistaforgalomban bevezetett elhamarkodott és megalapozatlan intézkedések azonban hatalmas összeget, legalább egvmilliárd dollárt hagytak elfolyni az országból. A vezetők előtt már ismert adóssághelyzet nyilvános feltárása Németh Miklós miniszterelnöksége idején történt meg. Eszerint Magyarország nettó adósságállománya húsz év alatt 0,5 milliárd dollárról 15 milliárdra nőtt (ez azt jelenti, hogy a bruttó adósságállomány meghaladja a húszmiliárd dollárt) Pánikra nincsen ok A rendszerváltozás az adóssághelyzeten nem változtatott. Az Antall-kormány hivatalba kerülése óta tovább folyik az IMF-íeltételek szinte maradék nélküli végrehajtása, s az ország eladósodási folyamata nem állt meg. Sokak szerint ez az IMF „egyenreceptjének” tulajdonítható, amely nem vesz tudomást egv-egy ország sajátosságairól. Andor László közgazdász, a Szakszervezetek Gazdaság- és Társadalomkutató Intézetének munkatársa szerint „mintha csak Agatha Christie lenne a nemzetközi pénzügyi rendszer szerzője, kiderül, hogy az orvos a gyilkos”. Ha ezt túlzásnak tekinthetjük is, csak reménykedhetünk abban, hogy a tekintélyes nemzetközi pénzügyi szervezet szakértői tanultak a latin-amerikai példából. Pánikra mindenesetre nincsen ok, hiszen — nem utolsósorban az elmúlt évtized néhány jó beruházásának köszönhetően — jelentősen javult az ország ex portképessége, amire a keleti kereskedelem összeomlása is rászorította Az exporttermékekből és szolgáltatásokból'származó bevétel, illetve az esedékes törlesztés és kamatfizetés aránya (az úgynevezett adósságszolgálati ráta) lassan megközelíti az elfogadhatónak mondott 30 százalékot. Merényi Miklós (Folytatjuk.)
