Hungarian Press Survey, 1991. március (8000-8013. szám)
1991-03-15 / 8004. szám
Magyar Fórum, 1991. 3. 7 Strasbourgi telegráf Éppen nyolc esztendővel ezelőtt turistaként elvetődtem Le Havre-ba, ahol a magyar kultúra napjait rendezték. Elképedéssel néztem körbe, honi rendezőink milyen szánalmas és méltatlanul rendezett népművészed képzőművészeti, fotótárlattal jelentkeztek - aminőt egy itthoni művelődési ház se engedhetett volna meg magának. S hozzá föltűnt: a franciák is milyen közömbösen szemlélik az „ünnepnapok” eseményeit Minthogy a dollár-napidíjjal tudósító magyar újságírók mámoros cikkekben számoltak be a rendezvény sikeréről, bátorkodtam jelezni a Tiszatájban: hazai közvéleményünket hamisan tájkoztatják. Más ügyekkel együtt a Le Havre-i napokról szóló beszámolóm is okot szolgáltatott arra, hogy a minisztérium, akkor éppen irodalmi ügyekkel foglalkozó fő illetékese munkatársainak udvartartásában barátságosan elbeszélgessen az írásom indíttatásáról. Csak négyszemközt mond-, hattam el, amit már a Tiszatáj sem vállalhatott: micsoda szemenszedett hazugságot állítottak a pártosan lelkes tollnokok akkor, amikor Aczél Györgynek Cohen úrral folytatott interjúkötetének hatalmas sikeréről számoltak be. Valójában: Aczél György könyvéből egyetlen példányt sem vásároltak. A jelenlévőknek a szerzőség tekintetében is gyanakvása támadt, mert Cohen úr helyett folytonosan az Aczél György képviseletében is jelenlévő 3oldizsár Iván válási Közeli magyarok szolt a kérdésekre. S hogy mégis, a könyv iránti „érdeklődés” statisztikailag igazolható legyen: a megjelenteket, főként általános iskolás gyerekeket, megajándékozták a magyar kultúrpolitikus „munkájával”. Azon a minisztériumi csevegésen a szeme se rebbent a hivatalosoknak, hogy újabb adalékot hallanak a magyar napok hazáig lihegett triteltelenségérőL Fölvilágosítottak inkább: fontos és politikus kérdés, hogy a magyar kultúra kijusson a világba. S hogy miként és kiknek a jóvoltából érdektelen, mégha gyönge is az eredmény, akkor is minket szolgál és erősít. Egykori ideológiai továbbképzésem momentumát egy mostani esemény hívta elő bennem. Februárban a strasbourgi magyarfrancia baráti társaság közgyűlésén többen, francia és magyar állampolgárok, bejelentették: nem kívánnak tovább tevékenykedni a szervezetben. A személyeket ismerve: többségükben éppen azok, akik időt és fáradtságot nem kímélve tavaly novemberben a magyar napokat szervezték és rendezték. Emberi méltóságuk védelmében és a magyarfrancia kapcsolatok szellemi igényességéhez ragaszkodva döntöttek így. Mert nem kívántak olyan műveletlen úr -egykori honfitársunk - vezetésével tovább dolgozni, aki Markó Ivánnal a Bánk bánt akarja eltáncoltatni, s nem óhajtják szolgálni azt a francia elnökasszonyt, aki elemi tájékozatlanságot mutat a magyar kérdésekben és elsősorban politikai karrierjének erősítésére használja fel a szervezetet. Mert hogy valamennyire divatban vagyunk. Ezért sem kell meghatódni minden ambíciótól, amely bennünket istápolni óhajt Nyitott szívvel és készséggel persze figyelni kell minden együttműködési készségre, de a magunk becsülése nem hiányozhat Megszűnt végre a régi gyakorlat, amely egy póluson, végső soron a belügyből kiindulva kultúra, külügy, követségek és külföldi magyar intézetek vonalán működtette és ellenőrizte nemzetközi szellemi kapcsolatainkat. Ma még változatos együttműködési formák ígérkeznek, de amelyek még nem alakultak ki. A kinti magyarság is bizonytalan az együttműködési fonnák tekintetében, s a maga köreiben is még megosztott régi, személyeskedő és rosszízű politikai viták is fellobannak. Ám itthon sem tisztázódott hivatalosan az a kultúrális stratégia, amely szellemi életünk nemzetközi formáit és tennivalóit körvonalazná. Közelebbi és távolabbi országokkal, magyarokkal és nem magyarokkal egyaránt. Bizonyos: megújulni készül a Magyarok Világszövetsége is, amely nemrégiben tiszteletbeli elnökévé Sütő Andrást választotta meg. Bonvivánok, versmondók és vidámságfelelősök körútjainak közvetítése és gyakran politikailag nyugdíjazott személyek potya-utaztatása helyett központi feladatnak mutatkozik Amerikától Európán át Ausztráliáig azoknak a szellemi erőknek az összefogása, amely hazánkat és nemzetünket az előrejutásban és a megújulásban segítheti. Lassan egy esztendeje, hogy Tabajdi Csaba a .Tiszatájban komoly és alapos tanulmányban körvonalazta szellemi diplomáciánk tennivalóit. Azóta se mutatkozott jel arra, hogy felelős vezetők és intézmények, akár az ő tanulmányát követve, akár más nyomvonalon, végiggondolnák kultúrális diplomáciánk összehangolt cselekvési programját. Strasbourgból szomorú tényeket említettem, de másfajta zavaró tényezők is mutatkoznak. Hogy a kinti magyarság jószándékú és segítő gesztusaira a hivatalosok dűlyfös elutasítással és közömbösséggel válaszolnak. Minap például egyik politikusunk fontosabbnak tartotta, hogy sízzen, minthogy pontosan ott legyen a svájci magyarok által szervezett - hazánk érdekeit szolgáló - baráti beszélgetéseken. Ady még irigyelte a „messzi magyarokat”, mert „itthon már minden elvesztve előre." Ezek a magyarok nemcsak a technika jóvoltából, de szfvbélileg sem voltak soha ennyire közel, mint most. A távolban is otthoninak érzik magukat, azt mondják: semmi sincs elveszve. A legjobbak ajánlják fel szolgálatukat. Men a múltból ugyan sok minden elveszett, de a jövőben még minden szép és álmodott is sikerülhet Ablonczy László
