Hungarian Heritage Review, 1987 (16. évfolyam, 1-12. szám)
1987-01-01 / 1. szám
Jiungarimt Supplement Szerinte a lovaglás a Kr.e. 2. évezredben keletkező, „történelmet átformáló újdonság” volt s a „kentaur” mitológiai megjelenése csupán egyik tükrözése volt annak a babonás félelemnek, mely a lovas harcosok megjelenését kísérte azokban az országokban, ahol előzőleg villámgyors könnyűlovasságot nem láttak. A lovasember hosszú időn át félelem és csodálat tárgya volt és Belső-Ázsia füves pusztáiról kiindulva jelent meg fokozatosan Európában és Afrikában is. Kutatása szerint az első írásos értesítések — itt az ősi ékírásos vésetekre gondol — „kassznu” néven emlegetik az első (turáni?) lovasokat. A feltételezhetően szkita földről érkező lovasbetörések nyomában Babilonban és Egyiptomban is ismertté vált a lónak nemcsak mezőgazdasági, de harci-hasznosítása. A lovakat Babilon a „kasszuktól” importálta. Harckocsikba fogták őket, vagy a lovaskatonákat futárként, esetenkint könnyűlovas-alakulat harcosaként használták. A — Padányi által említett — „kasszuk” egyébként azonosak azokkal a „kasszitákkal” kik Hamurabi idejében, tehát Kr.e. 2000 körül még afféle „kocsisok” és „lovászok” voltak Babilonban, de ezen északról jött, nyilván szkita-származású törzstöredékek, nagycsaládok hamarosan egyre nagyobb politikaikatonai hatalomra tettek szert. El vitathatatlanul ezt nagyrészt annak köszönhették, hogy nagy szakértelemmel rendelkeztek a könnyűlovasságnak, mint harceszköznek a használatában. A könnyűlovasság kitűnő alkalmazását aztán örökölte Asszíria és — ott ahol az éghajlati viszonyok ezt lehetővé tették — Egyiptom is. Asszíria könnyűlovas-tudománya a médekre és perzsákra szállott át, de e századok folyamán Belső-Ázsia továbbra is ontotta kitűnő lovasnépeit, — elég, ha a Kisázsiáig eljutott parthusokra gondolunk. A teljesség igénye nélkül haladva: az európai népek közül a görögök voltak azok, amelyek talán leghamarabb elsajátították a lovasharc és lovascsapat ázsiai hagyományait. Feljegyezték, hogy pl. Nagy Sándor macedón uralkodónak nemcsak nehéz-, de kitűnő könnyűlovassága is volt. A Római Birodalom történetében Julius Caesar az elsők között volt, ki éles szemmel felismerte a könnyülovasság harci erényeit, bár ezidőben még nem játszhatott csatákat eldöntő szerepet a földközitengeri hódítások során. Európa talán akkor ébredt először igazán a könnyűlovasság hatalmas taktikai és stratégiai fontosságára, mikor megint ,Ázsia pulzusa” volt az, mely a Duna völgyébe sodorta előbb a hun aztán az avar törzseket. A hunok lovasrohamának csak akkor lehetett ellenállni, ha az ellenfél hasonló értékű lovassággal rendelkezett. A huszárokról szóló eredetesszében nincs értelme a hun- és avar lovasharcok történetére részleteiben kitérni, de annyit azonban feltétlenül meg kell jegyeznem, hogy (a) a lovasharcok történetében az avarok voltak az elsők, kik megismertették Európát a kengyelllel, ezzel a tipikusan „turáni” találmánnyal; — tőlük vette át és Kr.u. 702-ben állítólag először alkalmazta a frank Martell Károly; és (b) aligha vitatható, hogy a magyar huszárság — technikailag is, taktikailag is a szkiták-hunok-avarok -ősmagyarok-A rpád-korabeli könnyülovas-csatárok „utóda”, „örököse”. A hunoktól és avaroktól tanult példák nyomában, a Középkor második felében Európa-szerte a lovasság alapegysége a „lándzsa” volt, melyet a lovag és kísérete alkotott. A „lándzsák” „zászlócskákba”, ezek viszont „zászlóba”, „zászlóajba” (,3anner” — „bandérium”) tömörültek. Franciaországban pl. a XVI. században meghonosult az „escadron” elnevezés, mely aztán igen sok államban elterjedt. Mivel szemelőtt tartom, hogy fejtegetésem során a könnyűlovasság történetét a huszárságig vezessem, tehát most el kell hanyagoljam azt, hogy a nehéz-lovassággal is foglalkozzam, melynek története a Középkor folyamán már élesen elkanyarodik a könnyűlovasság históriájától. ÁRPÁD KÖNNYŰ LOVASAITÓL — MÁTYÁS KIRÁLY HUSZÁRSÁGÁIG E téren megint nem volna értelme részeletekbe bocsájtkozni, de — az eddigiek alapján — az olvasó már erezheti, hogy a IX. szazadtól a XV. századig csupán elnevezés kérdésé az, hogy a könnyülovassagot valamely magyar fejedelem, vagy király harcosainak, vagy akár „huszárnak" nevezzen-e. A huszárság kétségtelenül a sokkal régebbi harci hagyományok kővetője. Csupán érdekes kuriózumként említem a X. században élt Ibn Ruszta nevű mohamedán lexikográfust és földrajzirot, aki a „madzsgharokat” a türkök egyik fajtájának említi. Főnökük 20,000 lovassal (!) vonul. Igen jellemző Bölcs Leó bizánci császár (886-912) „Taktika” c. művének az a része, mely a magyar könnyűlovassereget ügy íija le, miszerint „...A harcban — nem mint a rómaiak, kik három három hadosztályban állnak csatarendbe, — hanem különböző ezredekben, tömören összekötve egymással az ezredeket, melyeket csak kis közök választanak el, hogy egyetlen csatasornak látszódjanak. A derékhadon kívül van tartalékerejük, melyeket kiküldenek tőrbecsalni azokat, akik elővigyázatlanul állnak fel velük szemben, vagy pedig a szorongatott csapatrész megsegítésére tartogatnak. (...) Jobbára a távolharcban, a lesbenállásban, az ellenség bekerítésében, a színlelt meghátrálásban és visszafordulásban lelik kedvüket. Hogyha pedig megfutamították ellenfeleiket, minden egyebet félretesznek és kíméletlenül utánuk vetik magukat, másra nem gondolva, mint az üldözésre.” E lovas harci erényeket vették át később Árpád-házi fejedelmeink és első királyaink könnyülovas-alakulatai; — e szellemben harcoltak a lovas tudományban akkoriban felettünk álló tatárok (mongolok) ellen, — kiktől — mint rádöbbentek — valóban sokat tanulhattak. A tatároktól és az előlük menekülő kunoktól ismét elleshették azt a könnyűlovas „tudományt”, mely aztán új vért, új firsseséget jelentett a későbbi könnyű-lovas technika és taktika területén. Az Anjou-lovasokban átmenetileg a páncélos-nehézlovasság folyt, a köv. old. JANUARY 1987 HUNGARIAN HERITAGE REVIEW 23
