Hitel, 1944 (9. évfolyam, 1-7. szám)
1944 / 1. szám - Magyar Figyelő - Entz Géza: Erdélyi kastélyok
54 Magyar Figyelő pályafutásban is, legvégül ott áll a halál, a temetés, a múlt csendesen sajgó, bús emléke. Biró mindezt nemcsak élénk és állandóan lebilincselő elbeszélőkedwel mondja el: előadásába sűrűn szövi bele az adatok és idézetek hosszú sorát, megadva ezáltal fejtegetéseinek történelmi légkörét. Nagyon helyesen mutat rá Erdély szerényebb viszonyaira, az itteni élet lassúbb ütemére, arra a tömérdek akadályra, mely nem engedte meg még a nagyuraknak sem a fényűzés nsnigatmagyarországi méreteit. De éppen ezáltal a gazdag és szegény között tátongó űr is sokban betöltődött. Az egymásrautaltság elmélyítette a közösségi érzést, melynek néhány szép példáját a főúri neveléssel kapcsolatban e könyvben is olvashatjuk. A KASTÉLY bíró SZÁMÁRA finom prizma, melynek csiszolt lapjai az élet minden sugarát visszaverik. A vezető családoknak „a vár és a kastély volt igazi otthonuk s a társadalmi réteg, amely hazájában kormányzott, történelmet csinált, műveltséget teremtett s művészetet hívott létre, legbensőbb valójában itt közelíthető meg. Egyénisége, jelleme, ízlése, életstílusa itt formálódott ki a legbeszédesebben, átvett, idegen divat és ősi életformák összeelegyedésében; itt ismerhető meg legvilágosabban az a hatás, amellyel mint mecénás, a kastélyát építő és díszítő mesterekre volt s amely éppen a magyar művészettörténet egyik legtöbbet emlegetett tétele, de leg- kevésbbé tisztázott fejezete“(10).A könj^vben ez az átfogó szemlélet érvényesül. Az így kialakuló kerek egész azonban egy nagy hiányra is ráirányítja figyelmünket. Amit Biró a kastélyokkal kapcsolatban elvégzett, ugyanezt kell elvégezni az udvarházakkal. Ezzel az emlékcsoporttal és a hozzája tapadó köznemesi élettel a kön3TV csak futólag, mellékesen foglalkozik. A velük kapcsolatos kérdések tisztázását nem is tekinti feladatának. Utalásai és megjegyzései azonban meggyőznek arról, hogy az udvarházak nagy tömege és életrehívóik széles rétege ismét egy külön világ, a magyar alkotóerőnek egyik ismeretlen szépségű megnyilatkozása, mely országos viszonylatban is jóformán teljesen feldolgozatlan. Pedig művészi és művelődési vonatkozásainak feltárása nemzeti szempontból alapvető jelentőségű lehet éppen annál a középhelyzetnél fogva, melyet az udvarház és a kisnemesség ízlés és életforma terén európaiság és népiség között elfoglal. E kérdések titkainak megközelítése elsősorban az erdélyi kutatásra vár. Az anyag bősége és változatossága egyaránt ezt kívánja. Nem kétséges ugyanis, hogy művészetünk és művelődésünk magyarrá alakításában a legfelső társadalmi rétegek mellett a közép- és a falusi rétegek is kivették részüket. A középrétegek efajta tevékenységének megvilágítása éppen átmeneti jellegénél fogva nemcsak önmagát tisztázná, hanem kézzelfogható magyarázatát adná a műveltségi javak felülről lefelé áramlásának és e folyamat alatt rajtuk és bennük létrejött külső és belső változásoknak. „Az utóbbi évtizedek európai művészettörténetében szinte Ho meros szülőhelyeként szerepel Erdély, melynek műemlékeiről egyazon hévvel bizonygatták, hogy túlnyomórészt német, majd hogy főleg bizantino-román jellegűek; s ha van műfaj, amelyet a tudós igé
