Hitel, 1944 (9. évfolyam, 1-7. szám)
1944 / 1. szám - Szabó István: A magyarság híre külföldön
48 SfMbó István complex-él küzködőnek nevezheti. A végső kérdésben azonban mégis egyetért, abban, hogy »kulturális diplomáciánk hivatalos és nem hivatalos szervezetének kiépítésében milyen sok és nagy és mennyifelé ágazó munka, hány félbehagyott vagy meg sem kezdett feladat elvégzése vár ránk«. Kosa János (u. o.) szintén derűlátóbb mondatokat ír, hogy végül a legsürgősebb és azonnali tennivalóink tekintetében ő is az niyésékkel egyenlő eredményre jusson. »Tudományunk sokat foglalkozott a magyar nemzetképpel, amint az a külföldi közvélemény elé került s abban visszatükröződik. Modern tudósnemzedékünk, történészek és füológusok, különösen Eckhardt Sándor és Szekfű Gyula tanítvány! köre behatóan elemezte, hogy mit tudott meg rólunk a Nyugat és miként ítélt meg bennünket. Műveik sajnos csak szűk körbe jutottak el: a Phüológiai Közlöny kevesektől olvasott hasábjain vagy a kétszáz példányban napvUágot látó doktori értekezésekben jelentek meg. A nagyközönség alig vagy csak elkésve szerzett tudomást róluk, de azért ezek a megállapítások a tiszta tudomány becsével bírnak és merőben ellentmondanak Hlyés Gyula tételének.« Meggyőződésünk ezzel szemben, hogy igenis nem mondanak ellent a tételnek, hanem igazolják. Hiszen maga állítja, hogy ez a tudományosan rendszerezett vélekedés-anyag szűk körben terjedt el, még minálunk, az érdekeltek körében is! Ugyan melyik külföldi veszi a fáradtságot, hogy a könyvtárakban, ^levéltárakban, vagy a tudós dolgozószobájában elszórtan heverő s ránk nézve még olyannyira pozitiv anyagot is közelebbi megismeréswhk érdekében összegyűjtse, a saját gyönyörűségére, hogy bennünket az igazság tükörében szemlélhessen!? Éppen arról van szó, hogy ezt az anyagot nekünk kell mindig a megfelelő időben a kellő helyre eljuttatnunk! Ez a legsürgősebb tennivalónk! Szabó Zoltán (»Hazánk híre«. Magyar Nemzet, 1943 december 12., 5. 1.) Szemere Bertalan keserű tapasztalatokról szóló könyvéből (»Kép Magyarországról külföldön«) indul ki; megírja, hogy nevünk hMlatára csak két európai név fiainak csillant meg a szeme a két háború közt: az olasznak, s a lengyelnek. A helyzet általánosságban elriasztó: »A két háború közti időben a keleti kis népek közül kettő szerzett magának különösképpen jó hírt, nyugaton és a tengeren túl. E demokrata és polgári világrendben, mindkettő polgári erényeivel : a finnek és a csehek. Az előbbiek jóhíre a pontosan fizető adósé volt, az utóbbiaké egy ügyes propaganda sikere: el tudták ismertetni, nem alap nélkül, hogy ők élik a legpolgáribb életformát Kelet- Európában. Mi ebben az időben konokul tüntettünk továbbra is a magunk úri életformájával és modorával. Ez talán nem volt hiba Angliában, de óriási hiba volt Franciaországban és Amerikában...« »Ügyetlenségünk néha ijesztő méreteket öltött. A franciák közismert iszonya a hónoktól, meg Attilától, például nem akadályozott meg egy nem éppen Verecke híres útján érkezett magyart, hogy a párisi Cité Universitaíre-ben tartott előadásában a húnok dícséretét zengje. Egy órán keresztül. Hazabeszélt, a turániaknak.