Hitel, 1944 (9. évfolyam, 1-7. szám)
1944 / 1. szám - Szabó István: A magyarság híre külföldön
4ß Szabó István rének ellensúlyozására. Az elmúlt század vége felé azonban hovatovább Bécs helyett Berlin lett a hírek és vélemények forrása. (Gondoljunk a Schulvereinokra és a magyarországi nemzetiségek „védelmére“ alakult egyéb szervekre és egyesületekre!) Ezt segítette elő Bismarck és Andrássy Gyula valamint Tisza István erős német rokonszenve. Azonban a reformkor magyar ellenzéke, de a századforduló magyar polgári radikálizmusa is német fórumokon keresztül szólalt meg a világ előtt. „Mialatt tehát Németországgal szövetségi, ellenfeleink szerint »va- zallusi« viszonyba kerültünk, s így a világszerte fellángoló németgyűlöletnek mi is tárgyai lettünk, a »junker-dzsentri szövetség« ellenzéke itthon és külföldön egyaránt örömmel terjesztette a nemzeti reprezentációban csakugyan vezető »úri Magyarország« rossz hírét.“ A magyargyűlöletet itt négy különböző, de egymást erősítő összetevő növelte: az osztrák, illetőleg nagynémet hírkeltés, a nemzetiségek agitációja, a németbarát szövetségi politikánkból adódó ellenszenv s a magyar radikális ellenzék Berlinen át világgá kiáltott vádaskodása. A gyűlölséget tehát nemcsak ellenséges idegenek, de honfitársak és barátok is táplálták“ ... „Hivatalos kulturpropagandánk eredményeinek siralmas soványságára Illyés is utalt. Mentegetni ezt az eredménytelenséget lehetne azzal, hogy önálló külképviseletünk csak Trianon óta van*... „A magyarázat azonban nem kielégítő: a sikeresen küzdő kis népeknek sem volt nagyobb diplomáciai múltjuk, vagy még akkora sem. Azok azonban jobban tudták, kinek és mit mondjanak; a külföldi terepet a mi embereinknél jobban ismerték az övéik; számon tartották s ügyesen felhasználták külföldön élő honfitársaik tapasztedatait, anyagi és szellemi erőforrásait is. A külföldi magyarságról statisztikai adatokon, politikai, érzelmes és hazafias általánosságokon túl igen keveset tudunk. A külföldön élő »nem hivatalos« magyarság világáról pedig ideje volna már elkészíteni a felfedező helyzetjelentést; annyi bizonyos, hogy mindent lehet mondani róla, csak azt nem, hogy mindig és mindenütt egységes, rokonszenves, egyértelmű és magassrtékű magyar szellemet képviselt.“ Kereszturynak a külföldi magyarokról szóló megállapítása nagyon találó. Ezt a megállapítást egy egészen friss keletű, egye- deinek számát és jelentőségét tekintve elég széleskörű és hangadó rétegében tapasztaltakkal toldhatjuk meg. Lehet, hogy sokak számára meglepő, ám igaz: a külföldi magyarok közt sem vonzó a hírünk! Nem hazai gyökereiket elvesztett, s számunkra is elveszett magya^ rokra gondolunk; ezt a körülményt figyelmesen megvizsgáltuk. Olyanokra, akik mindenestől magyarnak vallják magukat, hazakívánkoznak, csak éppen hogy egy és más kérdésben »kinyílt a szemük«. Kik ezek a külföldi magyarok? Nagy többségükben felvilágosult és tanult szakmunkások, munkavezetők, de nagy számban sorolhatók ide itthon vagy kint főiskolát végzett fiatal értelmiségiek. Mi idézi elő ezt a meglepő, sőt lesújtó helyzetet? Külképviseleteink nem honfitársi, hanem rideg, fennhéjázó és bürokratikus magatartása mindazon külföldi magyarok iránt, akik ügyes-bajos dolgaikkal kénytelenek ezekhez a szervekhez fordulni. A másik ok: különösen a huzamosabban külföldön, főként Németországban élő magyarok közt — a pillanat tört részei alatt reagálnak reá — élénk visszatetszést kelt az anyaországból őket felkeresőknek (tisztelet a kivételnek) neobarokk »úri« fellépése, túlhaladt úriaskodása, leereszkedő hangpiemmel súlyosbítva. íme, az elöljáróban kifejtett
