Hitel, 1944 (9. évfolyam, 1-7. szám)
1944 / 1. szám - Kiss Jenő: Forrongás katolikus szellemi életünkben
Forrongás katolikus szellemi életünkben 37 Fejtegetéseit ezzel fejezi be András Károly: „Fájdalommal látunk minden olyan kísérletet, amely elsorvadt, be nem vált szervezetekkel, üres keretekkel, olcsó egyesületesdivel, hitelüket vesztett kongó jelszavakkal, szociálpolitikának nevezett patriarchális vállveregetéssel, a mai helyzet világnézeti adottságainak tökéletes kihasználásával, de különben egyhelyben topogással szeretné megoldani a magyarság nagy problémáit. Végzetes tévedés lenne ezt nevezni keresztény politikának s ezzel állani útját az igazi kibontakozásnak.“ Ez a cikk föltétlenül egyik legfigyelemreméltóbb megnyilatkozása az új kibontakozásokat kereső magyar katolikus szellemiségnek. Tételei világosak, álláspontja félreérthetetlen, vonalvezetésében a lefektetett sínek határozott célratörése feszül. Amíg a katolikus élet más táboraiban még mindig arról folyik a vita, vájjon milyen irányba is kellene elindulni, e fiatal csoport már síneket rak le s alagútakat épít, hogy az új idők gondolatait átvezethesse végre a magyar közélet kásahegyein. Ez az út, amint azt a fenti idézetekből is megállapíthatjuk, mindenütt a magyar élet irányában halad, életünk talajához, követelményeihez igazodik, — amiből megépül azonban, az a katolikum eszményi anyaga. Valóban úgy is felfoghatjuk a katolikumot, mint egy eszményi matériát, amelyből éppúgy formálhatunk templomi díszeket, mint hatalmas közérdekű alkotásokat. A katolikum ilyen értelmezéséből aztán természetesen következik: a katolikus lelkiséget nem fecsérelhetjük el tisztán felekezeti aprómunkákra, hanem rendelkezésére kell bocsátani a nemzet építőösztönének, hagyva, hogy az saját ízlése és szükségletei szerint használja fel. Magyar viszonylatban ma legsürgősebb építenivalók kétségtelenül szociális téren mutatkoznak, de jöhetnek idők, amikor a szociális kérdéssel szemben majd egyéb feladatok fontossága domborodik ki. Ám most is, akkor is: a katolicizmusnak fel kell ajánlania a nemzet számára szellemi és erkölcsi erőkészletét, hogy az hiányai kiküszöbölése céljából ne legyen kénytelen antichristian források segítségét igénybe venni. Ajz Üj Élet és szellemi köre — úgy látjuk — ilyen egészen széles közösségi szerepet szán a katolicizmus eszmeformájának, valósággal nemzeti feladatokkal ruházva azt fel. A katolicizmus közösségi szerepéről azonban nemcsak e harcos fiatal gárda van meggyőződve, hasonló értelmű megállapításokat ma már egyházi vezetőférfiak megnyilatkozásaiban is nemegyszer találunk. Az előbbiek során sok szó esett P. Varga könyvéről, idézzünk talán ebből nehány idevágó elvi fontosságú részletet: „Halvány fogalma sincs a kereszténységről annak, aki azt hiszi, hogy a mi vallásunk merőben az egyéni üdvösséggel törődik és a föld ügyeinek intézését teljesen átengedi a világ fiainak.“ „A hívő jóformán csak a végső célt. Istent és a maga üdvössége ügyét látta. Ezt a lelkiállapotot talán leghelyesebben vallási individualizmusnak mondhatnók. Az ilyen lélek nem vesz tudomást az Isten eredeti és teljes világtervéről, neki a föld csak a száműzetés helye, egy kellemetlen szálloda, nem érzi, hogy küldetése van, amely a világ újjáI-
