Hitel, 1944 (9. évfolyam, 1-7. szám)
1944 / 1. szám - Kiss Jenő: Forrongás katolikus szellemi életünkben
Forrongás katolikus szellemi életünkben 35 a magyar katolicizmiist. De most mintha megmozdult volna a tó vize, mintha új tüzek lobognának fel a lelkekben: a háború szenvedései, súlyos megpróbáltatásai és a közös veszedelem riasztó közelsége érezteti hatását. Egyre nagyobb tömegek fordulnak a kereszténység felé, tudatosan, vagy csak ösztönösen feléje nyújtják segélykérő kezüket, tőle várjáJc a megoldást, a veszélyek elhárítását, a nagy világrengésben megingó alapok biztosítását. Nem mi írjuk le először ezeket az igazságokat, — katolikus körökben sokszor szó esik most a keresztény megújulás lehetőségeiről, a tömegek tisztuló vágyairól és elszántságáról, amellyel áldozatokra is hajlandók érte. De úgy érezzük, e tények megállapításánál több még alig történt s ezért nem hallgathatjuk el aggodalmtmkat, hogy végzetes tévedés, a jövőről való lemondás lenne, ha a magyar katolicizmus most nem jutna tovább a tén3'^ek leszögezésénél.“ A megtisztuló keresztény lelkületnek ezek a megnyilvánulásai nem új dolgok a figyelő szemében — állapítja meg azután András — az első világháború ideién körülbelül ugyanezen a folyamaton ment át a keresmény társadalom. Akkor is új keresztény lelkületről beszéltek, a tömegek Krisztus utáni vágyáról s arról, hogy e tömegek megtisztuló keresztény lelkületűkkel rövidesen megteremtik az új világot. S mégis mi történt 18-ban? Hogyan magyarázható meg azok után a forradalom kirobbanása és térhódítása s mindaz, ami azóta végbement? András a magyarázatot nem könnyen adódó külső tényezők összefüggéseiben keresi, hanem a szigorú önvizsgálat eszközével próbálja megközelíteni. S e belső vizsgálat eredményeképpen megállapítja, „a mi keresztény, pontosabban katolikus politikánknak az volt legnagyobb hibája, hogy amikor a nemzet a társadalmi és szociális kérdéseknél időzött s ezekből formálta meg vágyait, nem állt melléje egész súlyával, nem talált módot arra, hogy meghirdesse és kiharcolja számára a szociális pápai enciklikák életformáját. Sőt, mintha azt is elmulasztotta volna, hogy ezek az alapelvek egyáltalán belekerüljenek a köztudatba... A csalódott társadalom tehát máshova fordult, megjárta a világnézeti kalandok útját, de ez a vállalkozása is csak újabb csalódásokat jelentett s ma ismét itt áU előttünk, várja az elindításf". A magyar katolicizmus tehát nyilvánvalóan válaszútra érkezett. Vagy vállalja a történelem által neki mégegyszer s talán utoljára felkínált szerepet, rálépve így a fenntartásnélküli reformpolitika világosan kijelölt útjára, vagy pedig lemond döntő tényező voltáról 8 tűri, hogy a reformok megvalósítását rajta kívülálló erők, esetleg éppen a kereszténység elszánt ellenségei végezzék el. Harmadik megoldás ezúttal nem lesz lehetséges. András Károly így fogalmazza meg ezt az alternatívát: „Ha vállalkoziuik erre a szerepre, a jövendő magyar katolikus politikának semmi esetre sem szabad még egyszer bejárnia azt a régi utat, akár azzal, hogy csak tudomásul veszi a tömegek spiritualizáló- dását s ezt könyveli el legnagyobb eredményének, vagy pedig újra a régi alapokon, bizonyos kérdések tisztázása nélkül hirdet új keresztény politikát. Ma szélsőjobbtól szélsőbalig mindenki keresztény politikáról beszél, de a katolicizmuson kívül egyik sem tud elegendő biz-
