Hitel, 1944 (9. évfolyam, 1-7. szám)
1944 / 1. szám - Kiss Jenő: Forrongás katolikus szellemi életünkben
Forrongás katolikus szellemi életünkben 33 „A Jelenkor azonban — panaszolja Almásy — mindig mostoha testvérnek érezte magát katolikus sajtótermékek együttesében. Hiába szólaltatta meg hasábjain a katolikus tudomány legerősebb oszlopait jelentő professzorait, hiába hangoztatta és hangsúlyozta váltig a maga katolikus jellegét, annyi öntudattal és önérzettel, annyi intranzigenciá- val és harcos hittel, semmiféle komprossziumot és hídverést nem ismerő következetességgel, mégse sikerült elérnie, hogy a katolikus lapok valamennyien katolikus testvérnek tekintsék és testvérként kezeljék.“ Majd így fejezi be válaszát: „Állítom és vállalom érte a felelősséget, hogy amit írt (t. i. Nyisz- tor Zoltán), az nem méltó sem Nyisztor Zoltánhoz, sem a Nemzeti Újsághoz. Honnan veszi a bátorságot, hogy premeditált, kitervezett és beosztott támadással gyanúsítson a katolikus szervezetekkel szemben vagy egyes személyekkel szemben, nem is sejtem. Akárhogy vizsgálom önmagamat, írásaimat, múltamat, nem tudom felfedezni, mivel adtam okot s nem is képzelem, mivel érdemelte ezt meg a Jelenkor és a Magyar Nemzet — a konkurrencián kívül persze. A lelki függetlenség, az önálló gondolkozás, az elvhűség, a szellemi színvonal lenne az, ami egyeseket ilyen izgalomba hoz s amiért anathemát kiáltanak?" A támadásnak és védekezésnek ezen vívó-óráján — amint az a fentebbiekből is kitűnik, — mind sekélyesebb fegyverek csattogását hallhatjuk, mind gyakrabbak az olyan pengék, amelyeknek kényes személyi éle van, sőt már olyanok is felvillannak, amelyeket az érdek és az üzleti féltékenység köszörült ki hegyesre. Elvi kérdésekről ezekben a megnyilatkozásokban már alig esik szó, annál tágabb teret kap bennük a sz^nélyes vádaskodás, az átlátszó célzatú gya- nusítgatás, a megbántottság — s mindezek visszahatásaképpen: az öndicséret. A folyamat tehát teljesen jogossá és indokolttá teszi azt az önként támadó aggodalmat, mely egyrészt az elvi lényeg elsikkadását félti, másrészt az összefogó erők érvényesülése helyett a szétforgácsolódás veszedelmétől tart. A vita kétségtelenül itt érkezett mélypontjához s majd ezután válik el, hogy ez az egészséges tisztázódás lehetőségével megindult belső forrongás politikai szár- monkérések és ádáz személyeskedések hínárjába fullad-e, vagy pedig a politikum mellett egyenlő, vagy még teljesebb joggal, szót kap a katolikum is, az az emelkedettebb és áldozatosabb lelkiség, mely egyedül képes — a mai idők zűrzavarában szinte természetesen adódó — személyi és elvi szakadékokat áthidalni. Egyelőre azonban még alig láthatjuk ennek jelét: a két oldal ezidőszerint — a szociális kibontakozás legnagyobb kárára — valóban „két oldalként“ áll egymással szemben, szűkebb páj-huzamaképpen annak az elszánt küzdelemnek, amely ma ezen a téren ország-, sőt világszerte folyik. De hinni szeretnők, hogy ez csak a pillanatnyi helyzet. A világ versengő erői száműzhetik magatartásukból minden emberi vita megtermékenyítőjét és jó véghez segítőjét: a megértést, a katolikus szellemiség azonban sokáig nem rekesztheti ki azt, mert akkor saját magával, legmélyebb lényegével kerülne ellentétbe. Megértést kérni azoktól, akik a szeretet törvénye alatt állanak, igazán elemi követelmény! Pedig, éppen ez hiányzott a vita eddigi
