Hitel, 1944 (9. évfolyam, 1-7. szám)

1944 / 5. szám - Szemle - Wellmann Imre: Parasztnépünk multjának feltárása

298

Szemle

özveggyé, ki örökölte a vagyont, stb.) Mindamellett Márki a liberális iskola hívei között messze kimagasló példája maradt a szinte pozitivista gondosságú anyaggyűjtésnek. Csak sajnálni lehet, hogy a források megrostálásában nem mutat hasonló kvalitásokat. Hiteles adatokat gyakran valószínűtleniil kiszínezett tudósításokkal, naív hagyományokkal és mondákkal, sőt versidézetekkel vegyesen sorakoztat fel művében, kellő elkülönítés és állásfoglalás nélkül; s pl. nem tud ellenállni a kísértésnek, hogy Dózsa beszédét (mivel „legtöbb történetírónk“ az ő „nyomán indul“) Taurinus hangzatosabb elbeszélése alapján adja elő — noha maga jelenti ki, hogy Tubero szövege józanabb. (96. ül. 182.)

A JÖZANSÄG valóban nem volt erős oldala Márki Dózsa-könyvének; mintha ezt erősítené meg maga is a Hóra-lázadással kapcsolatban tett kijelentésével: „Expectoratiók (!) írásától fölmentenek előbb írt könyveim“ (?). (Századok 1894, 609.) Horváth Mihály még a hatalomvágyban, a nagyravágyásban látta Dózsa fő lelki motívumait, sőt nem habozott őt „az emberiségből kivetkezett kuruczvezémek“ minősíteni; úgy vélekedett a lázadókról, hogy alapjában véve „a jog érzete kívánataikban s tetteikben alig tűnik elő, s csak ábránddüh, szilaj gazság és dőreség,

kaland- és rablásvágy színét viseli minden mozdulatuk

__a szabadság

nemesebb tüzének egy szikrája sem vehető észre egész az irtózatosságig emelkedett szenvedély lángjában.“ (Tudománytár 1841, 222, 225.) Márki azonban, mintha e ponton törést érezne a liberális következetességben, jellemzői módon liberálisabb mesterénél, nem őt követi, hsinem Jókai felfogását. „Az általános vágyódás, a középkornak az a gyakran tagadott, de nem mindig hiányzó közszelleme, mely a társadalmi ellentéteket most már, az intézmények vénülésének idején kiegyenlíteni törekedett“ — így írja körül Márki, bár bizonytalankodva, az 1514-i felkelés végső forrását (Arad vármegye

__története, II/l. 477.); s Jókainak Gyulai Páltól kárhoztatott felfogása csaknem ugyanígy hangzik; az arisztokratikus alapokon nyugvó társadalom a XVI. század elejére elhasználta magát, úgyhogy az 1789-i forradalmi elveket már csak alkalmazni kellett. „Igaza van Gyulainak, hogy ez — veszi védelmébe Márki Jókai nézetét — ellenkezik a nemzet történeti tudatával, s míg ez a tudat marad, igaz lesz Gyulai kritikájának vége is: ‘hogy tőlünk és azoktól..., akik tiszteljük nemzeti hagyományainkat, ne várjon egyebet a legélénkebb hibáztatás- nál‘. Míg ez a tudat meg nem változott, a regény- és drámaíró nem is köthet ki vele... A pragmatikai történet azonban független a tömeg tapsától — folytatja fennen —, keveset törődik vele, részesül-e benne vagy sem; kimondja meggyőződését úgy, ahogy a positivizmus (!) és a históriai valóság alapján kimondania kell.“ (Dósa Gy. 160—61. ül. 480.)

Igen, Márki — abban a hitben, hogy „még pusztíthat ez a láng“ (h i. Dózsa szelleme, új kiad. 495.) — nem csekélyebbet kísérel meg, mint a meggyőződése szerint e ponton hibás történeti közvélemény helyreigazítását. Ne kezdjünk Dózsa megítéléséhez úgy, hogy eleve szörnyetegnek állítjuk be — hangoztatja. (216. ül. 522.) „Elötvös, a regényíró, helyesebben ítélte meg Dósát, mint a koráig élt történetírók, kik vagy nemesi gyűlöletből ítélték el a póruljárt vezért, vagy azért, mert — nincs sza- lónképes (!) megjelenése a modem liberális eszmék (!) országában“. (78. ül. 154.) A történetírás „bemocskolt, társadalmi szörnyül odadobott ... embert“ faragott Dósából; igen, mert — folytatja némi gúnnyal — „életírói kedves emberek,... előttük az az eszme, amelyet a legújabb kor társadalma ismét (!) fölkapott..., amelyért ez a székely halt, semmi.“ (Üj kiad. 3, 4.) Pedig „nem szabad mindjárt áldozatul dobni azt, ki szintén nemest, nagyot akart, egyben-másban meg is előzte korát (!), csak