Hitel, 1944 (9. évfolyam, 1-7. szám)
1944 / 5. szám - Szemle - Wellmann Imre: Parasztnépünk multjának feltárása
Szemle 297 A liberalizmus tovább hóditott parasztságtörténetíróink körében a maga minden vonzóerejével és gyengeségével; torzító szemléletétől nem mene- kedhettek legnevesebb képviselői sem, Thaly Kálmán, Horváth szellemi örököse éppoly kevéssé, mint a nagyérdemű Márki Sándor. Thaly mindenekelőtt a politikai történet síkján lett a liberális hagyományok kuru- cos lobogású letéteményesévé; elszórt parasztságtörténeti adatközlései, az 1632-, 1735- és 1754-i zendülésekről (Századok 1870, 1871), tulajdonkép szintén a politikai történet, a szabadságküzdelmek vonalába esnek, e mozgalmakat a Rákóczi-felkelés elő- illetve „bádgyadt utójátékának“ tüntetik fel. A társadalomtörténet mezején Márki vette fel a fiatal Horváth próbálkozásainak elejtett fonalát; a tiszta szándék s a fáradhatatlan buzgalom az irány legeredményesebb munkásává teszi őt. Lehetetlen fel nem fedezni kettejükben a rokon vonásokat; amikor a Magyar Történelmi Társulat Márkival íratta meg Horváth Mihály életrajzát, nem is bízhatta volna azt megértőbb kezekre. Közös bennük az érzelmesség, a szabadsággondolat szívből fakadó, mélyen átérzett, lelkes tisztelete, még a szápírói véna is, mely, ifjúkori költői kísérletek után, történeti műveikben a liberális felfogás könnyed, vonzó, hatásos kifejtését tette lehetővé. A vonások intenzitása azonban különböző: a meggyőződés spontán élményszerűségét Márkinál nem egy ponton doktriner radikalizmus váltja fel, az előadás heve kissé tompított, szelidebb és naivabb formáknak ad helyet, mint ahogy Márki általában véve tehetségben mögötte marad mesterének, ha adatgyűjtő szorgalmában felül is múlja. Valami gyöngéd érzelmesség vezeti, mikor a jelenre való hatásukat tartva szem előtt, féltő kegyelettel ápolja magasztos történeti eszményeit. Ne bántsuk a legendákat — mondotta —; a történetíró, ha rózsákból fonhatja, nem fonja tövisből nagyjaink koszorúját; úgy ítéljen, mint az esküdtszék, mely az érzelmekkel is számol, ö nemcsak vallotta mindezt: meg is valósította parasztságtörténeti tanulmányaiban. Ügy tűnik fel, hogy a magyar jobbágyság hivatott történetírójának tekintette magát; magántanári képesítését is ebből a tárgykörből kérte. Arad megye múltjának kutatásával kapcsolatban s részben erről írt monográfiájába illesztve megírta a Péró-lázadásnak (Értek, a tört. tud. k. XV. 1893) és a Hóra-lázadás magyarországi részének (Századok 1894) történetét, főműve azonban ebben a vonatkozásban „Dósa György“ (1883) akadémiai dicséretet nyert életrajza maradt, mely három évtized múltán alaposan kibővítve és átdolgozva jelent meg újra a Magyar Történelmi Életrajzok sorozatában (29. k. 1913). Bár bírálói már az első alkalommal hibáztatták, hogy az újkor eszméinek szemszögéből ítéli meg, Danton elődjének tünteti fel s a demokrácia úttörőjeként dicsőíti hősét — Márki műve harminc év alatt csak anyagában gazdagodott, apróbb simításokat leszámítva, a szerző megmaradt mély meggyőződésénél. A bővülés mindenesetre számottevő: Márki bámulatos buzgalommal aknázta ki hazai és külföldi levéltárak anyagát s tanulmányozta át a felhasználható magyar és idegen irodalmat. Igaz, idézetei sokszor odevetettek, kül- sőségesek, s néha biblográfiai ismereteknél alig mutatnak többre: pl. a felkelők földosztó terveiről szólva (82.), az új kiadásban (158.) beszúrja, hogy ezt a földközösség értelmében kell venni, lásd Tagányi tanulmányát. Tagadhatatlan az is, hogy szorgalmasan összeszedett kiegészítései nagyrészt nem a tulajdonképeni tárgyra vonatkoznak, hanem korrajz- és epizódszerű anyaggal töltik fel s lazává és szétesővé teszik az események ábrázolását. (A lázadókkal egy-egy vár alá érve, elmondja pl., hogy mikor épült az, ki emeltetett ott templomot, mióta tartottak hetivásárt, kik voltak a földesurak, honnan származtak, milyen anyagi viszonyok közt éltek, hány gyermekük volt, leányuk mikor ment férjhez, mikor lett
