Hitel, 1944 (9. évfolyam, 1-7. szám)
1944 / 5. szám - Bözödi György: A székely társadalom 1848-ban
A székely társadalom 18If8-ban 257 könnyítéseket hozott az úrbéresekre. A székelyföldi állapotokat és felfogásokat híven tükrözik az akkori székg5dílésekről fennmaradt emlékek. KÜZDELEM A SZÉKELY ÚRBÉRESEK ÜGYE KÖRÜL Nemes ARANYO&SZéK rendelnek 1842 januári közgyűlésén az unió gondolata nagy ellenzésre talált, kivált a tisztikarnál, ,,kiket közbizodalom emelt polcukra“. Előre elkészített beszédekkel igyekeztek a tervet ferde irányba terelni és azt fejtegették, hogy az uniónak Erdél}^; végromlással fenyegető eredményei lennének. De felhasználtak olyan érveket is, melyek inkább az unió mellett szol- gállu.ttak volna indokul. Arra hivatkoztak, hogy Magyarország óriási léptekkel halad, tehát „a most szép szabadságokkal bíró kis Erdélyt feltámaszthatatlanul sírba döntené, s mint nagy folyam a kisebbet, vagy czethal az apróbbakat, elnyelné Erdélyt alkotmányostól ..." A csökönyös rendi gondolkozás egyik indítóoka a tisztviselői kar Bécs iránti hűsége volt, a másik ott világlott ki, mikor a gyűlés az úrbér nagy vitát keltett kérdését vette elő. A rendek jól tudták, hogy Magyarországon az úrbéri kérdés már nem vehető le napirendről, viszont az unió azt eredményezné, hogy az ott elfogadott úrbérrendezés Erdélyre is kiterjeszti érvényét. Az itteni rendek maradi rétege veszélyesnek látta az úrbériség ügyének felszínre kerű'ését és főerősségiik abban sarkallott, „hogy parasztjaink jelenleg elégedettek sorsukkal, nem követelnek semmit, de ha könnyítőnk sorsukon, óhajtásokat ébresztünk bennök, naponta telhetetlenebb követelésekké válókat'^® A haladó gondolkozásúak hiába bizonyították az úrbér szükséges voltát, határozattá lett, hogy „Aranyosszék Rendei székökre nézve nem akarnak úrbért“, de ha más megyék maguk keblére szorítkozólag akarják, nem ellenzik, ellenben megkívánják, hogy észrevételeik megtétele végett közöljék velük előzetesen az úrbéri munkálatot. Hasonlóképpen a tagadás álláspontjára helyezkedtek minden olyan kérdésben, mely a megcsontcsodott és elöregedett társadalmi rend szigorán valamit is enyhített volna. Az ősiség eltörlésére is, ami pedig a reformok alapja „s főként számtalan és végtelen pereink szülője... tántoro- datlan zúgá vezérei után a nép: nem akarjuk, mert — nem akarjuk, s ez határozat“. A parasztok felpereskedésének megengedésére vonatkozó javaslat szintén megbukott. „Most is igen drága a jószág (?!) — mondák — hát ha még a parasztok is szerezhetni fognak! Aztán mire nekik a perelhetési jog? hisz paraszt uram csak nem áll szemközt a nemessel!“ Hasonló tiltakozást keltett a városi polgárok hivatalviselésének megengedését és a nemesekkel egyenlő jogra emelését célzó javaslat. Az egyik szónok nemcsak a jövőre nézve tagadta meg a városi polgárok kívánságát, hanem attól is, mit az 1791-i 19. t. c. már megadott, megfosztani kívánta.'^ 6 Az Erdélyi Híradó szerkesztője itt csillag alatt megjegyezte: „Ha bureaucrata mondana hlyeket, ki író és hivatalszobája pókhálós falai közt éite le szép napjait, nem csodálnék, de hogy megyei emberek, kik népünkkel naponta érintkezésben vannak, lélekzelhetnek ily öncsalásban, az megfoghatlan.“ 7 Erdélyi Híradó, 1842. 70. 1.
