Hitel, 1944 (9. évfolyam, 1-7. szám)

1944 / 3. szám - Magyar Figyelő - A sztalini külpolitika

Magyar Figyelő

185

tak már lengyel csapatok, sőt lengyel cár is!) Ezért az orosz politika immár három évszázada — ha egyáltalában — csakis olyan Lengyel- országot szível, amely az ő füttye szerint táncol. S Sztalinék is dícsfény- nyel övezik az orosz történelemnek miden olyan alakját, aki Lengyel- országot gyengítette, vagy pláne leverte. (A többi között legmagasabb katonai érdemrendjüket azért létesítették Szuvarovnak, a neves hadvezérnek az emlékezetére, mert 1794—95-ben megverte a lengyeleket, később pedig, 1799-ben, a forradalmi Franciaország eUeni orosz-osztrák- angol háborúban hadseregével lenyomult egészen Olaszországba, majd átkelve az Alpokon, Svájcon át vezette vissza csapatait.) A vörös Kreml most már minden gátlás nélkül felhasználja hatalmi törekvéseiben a régi cári külpolitika egész fegyvertárát.

De mindebből, a nagyorosz hazafiasság, a cári hagyományok, a pravoszláv egyházi szervezet és a pánszláv mozgalom felélesztéséből, továbbá a Komintern központjának a feloszlatásából és az Internacionále nemzetközi forradalmi indulónak, mint a Szovjetunió államhimnuszának a kiküszöböléséből téves volna azt a következtetést levonni, hogy Sztálin most már végleg elejtette a marxizmust és leninizmust, vagyis a kommunista világforradalom eszméjét és céljait, s politikáját kizárólag Oroszország nemzeti történelmi célkitűzéseire állította át. Ilyesmiről nem lehet beszélni, hiszen a szovjetrendszernek lényegileg ma is változatlanul szocialista a belső tartalma, csupán megnyilatkozási formái öltöttek többé- kevésbbé nemzeti jelleget. A Kreml külpolitikájának az orosz történelmi törekvésekre való korlátozása kétségtelenül csak ideiglenes és ugyanakkor taktikailag előnyös, annyival is inkább, mert az adott nemzetközi konstellációban más nem is lehetséges. A világforradalmi célok hangoztatása ma időszerűtlen, hiszen éppen a bolsevista felfogás szerint csak a háború végén, ha a polgári országok államszervezetét a kimerítő háborús erőfeszítések alapjukban rendítenék meg, várhatók szociális forradalmak. A világforradalmi jelszavak a jelenlegi légkörben nem találhatnak megfelelő visszhangra, minek tehát velük a kedélyeket haszontalanul izgatni, kivált amikor ez a szövetséges kapitalista államokban csak a bizalmatlanságot fokozná. Ehelyett inkább megfelel a Kreml szándékainak és rörekvéseinek, ha a Szovjetunió általában úgy viselkedik, mint elődje, a Romanovok nagyhatalma, amelynek imperialista igényeit a jelenlegiekkel azonos nagy szövetségesek titkos szerződésekben annakidején elismerték, úgyhogy voltaképpen csak azokra kell hivatkozni.

Azt lehet mondani, hogy a moszkvai kormány jelenlegi külpolitikája nem egyéb, mint kényszerű minimális programja, míg világforradalmi maximális programját csak annyiban igyekszik most érvényesíteni, amennyiben erre különösebb nehézségek nélkül módja nyílik. A szovjetimperializmus forgó-színpadán most a hagyományos orosz nemzeti törekvések és módszerek vannak az előtérben, de a lehetőség szerint kombinálva a maximális programnak azokkal a céljaival, amelyek már ma is megközelíthetők különféle módokon. Ebben a tekintetben figyelemreméltó, hogy a moszkvai kormány az elfoglalt idegen területeken a demokratizálás ürügyével állhatatosan követeli a kommunista párt törvényes elismerését és a kormányban való képviseletét (pl. Olaszországban), s így is biztosítani igyekszik befolyását. Ha aztán a dolgok a bolsevista elképzelés szerint fejlődnek, a Kreml minden bizonnyal aligha fog habozni visszatérni eredeti céljaihoz, megfelelően fordítva forgó-színpadán, amelyen a minél nagyobb területek bolsevizálásának törekvése most a háttérben húzódik meg. Sztálin jelenleg Leninnek azt a már többször al-