Hitel, 1944 (9. évfolyam, 1-7. szám)
1944 / 3. szám - Magyar Figyelő - A sztalini külpolitika
184 Magyar Figyelő axuiak következtében, hogy az egyoldalú marxista világforradalmároknak, mint Trockij, Bucharin és társai voltak, az a végső reménye sem vált be, hogy a Németországban uralomra került nemzeti szocializmust hamarosan a bolsevizmus váltja le. A Szovjetuniónak ilyen körülmények közt nem maradt más választása, mint vagy továbbra is megmaradni politikailag és gazdaságilag mind elviselhetetlenebb elszigeteltségében, vagy -— legalább is átmenetileg — együttműködni a kapitalista államokkal, ami viszont csak a nagyhatalmak hagyományos erőjátékában való cselekvő részvételével lehetséges. Sztálin és munkatársai ez utóbbi lehetőség mellett döntöttek s miután elhallgattatták, sőt eltették láb alól orthodox- és doktriner-marxista ellenzéküket, szépen előszedték a Kreml könyvtárából a cári Oroszország polgári szellemben írt történelemkönyveit és diplomáciai iratait, hogy most már azokból vegyenek példákat és útmutatásokat „neonacionalista“ külpolitikájuk intézéséhez. Annak jellemzésére, mennyire tudatos volt már ez a pálfordulásuk, elegendő megemlíteni, hogy abban az időben egyszerre kivonták a forgalomból azokat a történelemkönyveket, melyeket Pakrovszkij Michail egyetemi tanár még Lenin utasítására marxista-materialista felfogásban a szovjet-tanintézetek számára írt s melyek a cári imperializmus célkitűzéseit alapjukban véve értelmetleneknek és átkosaknak tüntették fel. Helyettük olyan új történelemkönyveket Írattak, melyek magasztalólag népszerűsítették az orosz nemzeti történelemnek mindazokat az alakjait, akik a birodalom nagyobbításához és dicsőségéhez kiemelkedően hozzájárultak, persze azzal a végső következtetéssel, hogy művüket most Sztálin vezetése fogja betetőzni. Kiváltképpen az utóbbi időben mutatkozik meg, milyen alapossággal tanulmányozzák a szovjetorosz külpolitika irányítói hazájuknak a legnagyobb Romanovok, leginkább Nagy Péter, Nagy Katalin és I. Sándor korabeli történelmét. A finn, balti, lengyel, ukrán, besszarábiai és a balkáni kérdésben tanúsított magatartásuk olyannyira azonos amazokéval, hogy általában egyszerű másolásról lehet beszélni, annyival is inkább, mert a Szovjetunió nyugati terjeszkedésének a problémái nagyjában megegyeznek azokkal, melyek az említett három uralkodót elsősorban foglalkoztatták. A Finnországgal szemben most támasztott követelések hasonlóan szerepeltek Nagy Péternek a svédekkel, Suomi akkori uraival foljdatott „északi háborújá“-ban, aminthogy Sztálin lengyel ellenkormánya, élén a kommunista Wanda Wasilewskával, elháríthatatlanul emlékeztet II. Katalin huszonegy szeretőjének egyikére, a lengyel Poma- towski Stanislaus August hercegre, akit a cámő a moszkvai birodalommal örökké vetélkedő Lengyelország báb-királyává tett meg, hogy általa de ezenkívül a vezetőréteg egy részének megvesztegetése révén, valamint a „disszidensek“, vagyis az ország pravoszláv hiten maradt lakói pártfogásának címén folytonosan beavatkozhassék a lengyel belügyekbe mindaddig, amig az országot — legalábbis nagyrészét — teljesen befolyása alá nem kerítette. Amit Nagy Katalin annakidején Lengyelországban az alkotmányreform kérdésével kapcsolatosan művelt, ugyanazt folytatja most Sztálin az ország „demokratizálásának“ a követelésével, ugyancsak azzal az érveléssel, hogy nem tűrhet meg szomszédságában ellenséges érzelmű lengyel kormányzatot. A való ok pedig változatlanul az, hogy egy nagy Lengyelország veszedelmes vetélytársa Oroszországnak a nemzetközi gabona- és nyersanyagpiacon, útjában van és keresztezi kijutását a nyugatbaltikumi jégmentes kikötőkhöz (erős télen még a rigai kikötő is befagy) s mindezek fölött a történelem tanúsága szerint politikailag is nyugtalanítja Moszkvát mindig, amikor hatalmas. (Moszkvában is vol-
