Hitel, 1944 (9. évfolyam, 1-7. szám)
1944 / 3. szám - Magyar Figyelő - A sztalini külpolitika
Magyar Figyelő 183 azon kimagasló alakjainak, akik az elsősorban Nyugateurópa felé irányuló romanovi birodalmi, imperialista politika értelmében „Ruszj anyó“ számára jelentékeny területgyarapodásokat és az újkori nagyhatalmak koncertjében más számottevő sikereket vívtak ki. Már csaknem a személytelenségig kollektiwé stilizált képe valóságos új bolsevista ikon, amely Nagy Péter, Nagy Katalin és I. Sándor, valamint legdicsőbb hadvezéreik és államférfiaik legelőnyösebb vonásait és erényeit magában foglalja. A szovjetorosz belső propaganda ugyanis Sztálint idestova egy jó évtizede már nem csupán, „napjaink Leninjé“-nek, hanem mindazon hagyományok napjainkbeli kifejezőjének és érvényesítőjének tünteti fel, amelyek a legnagyobb Romanovok uralkodása idejéből — persze nagyorosz-imperialista szempontból nézve — nagyszerűeknek és rendkívülieknek számítanak. Egy tiszta világforradalmi kormányprogramnak részben nemzeti alapra való ilyen átállítása, a Kreml politikájában a nemzetköziszocialista és nemzeti-imperialista törekvéseknek ez az összeegyeztetése persze jó ideig nem csupán tudatosan, a felismerés következetes keresztülviteleképpen ment végbe. A vezetők gondolkozásától független geopolitikai erők is döntően közreműködtek benne. Azoknak a forradalmaknak a története ugyanis, amelyek megállták a sarat, azt tanítja, hogy az új rendszer bekövetkezett megszilárdulása minden esetben mintegy törvényszerűen ismét előtérbe állítja az illető ország külpolitikájának úgynevezett „állandó meghatározóit“, változhatatlan hajtóerőit, mégha az új kormányforma nem azonosítja is magát velük. Az eredetileg nemzetközi beállítottságú bolsevisták abban a feltevésben züUesztették szét a Roma- nov-birodalmat és engedték kiszakadni belőle az önálló életre elég erős nemzeteket, hogy a szociális forradalom segítségével új, szovjet-alapon úgyis rövidesen ismét összefogják őket, mégpedig egy mégnagyobb, legalábbis európai, ha ugyan nem éppen több kontinenst magába foglaló keretben. Abban a mértékben azonban, amint egy ilyen terjedelmesebb forradalom kilátásai folyton csökkentek s az orosz szovjetállam magára maradt, de előbb a NÉP (új gazdasági politika), majd a mezőgazdasági kollektiválás és az ötéves terv révén mindinkább megrősödött, a politikai és gazdasági stabilizálódás fokozódásával újból előálltak ugyanazok a problémák, szükségességek és érdekek, amelyek a modem Oroszország legtehetségesebb uralkodóit. Nagy Pétert, n. Katalint, I. Sándort, I. Miklóst és II. Sándort a korukbeli belső zavarok leküzdése után arra indították, hogy az orosz föld fölös termékeinek minél szabadabb és előnyösebb értékesítése végett kijáratokat szerezzenek a jégmentes tengerekhez s evégből elhatározó befolyásuk alá vonják a Balti- és Fekete-tenger, mi több, lehetőleg az Atlanti-óceán és a Földközi-tenger tekintetbe jövő partvidékeit. Így a Szovjetunió képében megújult orosz államalakulat állandó és geopolitikailag változatlanul fennmaradt igényei a külpolitikai téren'elháríthatatlanul újra felidézték a régi nemzeti eszményeket és törekvéseket. A magára maradt Szovjetoroszország vezetőinek akarva- akaratlanul is figyelembe kellett venniök a cárok külpolitikájából mindazt, ami független a Kremlben uralmon levő rendszertől, vagyis állandónak bizonyult geopolitikai adottság és szükségszerűség; a terjeszkedés a meleg tengerek és előnyös világforgalmi útak irányába. Nyilvánvaló ennélfogva, hogy ennek a belső és külső fejlődéstől egyaránt megszabott folyamatnak a kényszerűsége az 1923-beli szellemes Radek-ötlet nélkül is tudatossá válhatott Sztálinékban, nevezetesen akkor, amikor a 30-as évek elején a más országokban „csinálandó“ forradalmakra vonatkozó tervezgetések véglegesen füstbe mentek, főképpen
