Hitel, 1944 (9. évfolyam, 1-7. szám)

1944 / 3. szám - Magyar Figyelő - A sztalini külpolitika

Magyar Figyelő

181

korlatilag megvalósította az „egyenlő szabadság, egyenlő jog, egyenlő kötelesség“ nagy elvét a magyar korona területének összes keresztény lakossága számára faj-, nyelv-, vallás-külömbségre való tekintet nélkül, (n. köt. 141—143. 1.)-XA hazáért meghalni nem nehéz, mert hiszen meghalni úgyis kell, de a haza javáért felelősnek lenni, ez az ami nehezebb mindennél. (I. köt. 189. 1.)

*

Az erő a népeknél van; hadseregeknél csak akkor, ha a népnek, melyből származnak, eszméit s érzelmeit képviselvén, lelkesedve vannak az ügyért, melyért küzdenek. (VUI. köt. 207. 1.)

A SZTÁLINI KÜLPOLITIKA

Mint mindennek, a politikai történéseknek is van alakulásukat meghatározó előéletük. Ezért téves az eseményeket csupán megvalósulásuktól száimba venni, hiszen igazában többnyire nem csak akkor kezdődtek, hanem előbb, eszmei megfogalmazásuk és megérlelődésük időpontjában. Minden jelentősebb politikai folyamat tulajdonképpen három fázison megy át; az eszmei, szellemi előkészítés, a gyakorlati kivitelezés, valóraváltás s végül a beválás vagy be nem válás sztikaszán. A nagyobb politikai fordulatok véghezvitelét minden esetben hosszabb szellemi vajúdás, forrongás és vita előzte meg, mely az illető politikai történésnek rendszerint nem csupán elvi tartalmát adta meg, hanem sokszor még lényeges megvalósítási módozatait is tisztázta. Gyakorta persze már ez az eszmei előkészítés sem megy simán, aszerint, hogy a társadalmi fejlődés mennyire kedvez neki, vagy mennyire gátolja. Előfordul, hogy az illető politikai fordulat szükségességének a felismerése felbukkan s alapjában véve és a fejlődés nagy, de nem mindenki számára látható vonalát tekintve helyénvaló is, de mert túl vakmerőén vág a fejlődés elébe, az adott pillanatban még képtelennek, sőt nevetségesnek hat, hogy aztán csak valamivel később szinte természetesnek, magától értetődőnek tűnjék és úgy érvényesüljön, mint ami „már amugyis benne volt a levegőben“.

Ilyen viszontagságos az előélete, eszmei kiforrása annak a valóságnak is, melyet ma sztálini külpolitikának, vagy szovjetimperializmusnak nevezünk.

r A Komintern 1923 nyarán lezajlott IV. kongresszusának a megnyitásakor történt a moszkvai Kremlben: az egykori trónterem már zsúfolásig megtelt a világ minden részéből érkezett kiküldöttekkel és az újdonsült szovjetarisztokrácia képviselőivel, a pompásan feldíszített elnökségi emelvény azonban még üres volt, holott a világforradalmi vezérkar nagyjai is megjelentek egy mellékajtón, köztük a súlyos betegségéből látszólag — de amint nemsokára kiderült, csak rövid időre — felépült s éppen ezért a szokásosnál is viharosabb ujjongással fogadott Leninnel. Meg- ádltak az emelvény mellett s a rendezők jelzésére várva, szemmellátható- lag vidám, fesztelen beszélgetésbe kezdtek, akárcsak színészek egy köny- nyű, de annál biztosabb sikert Ígérő fellépés előtt. Ott volt persze a Lenint körülvevő csoportban a bolsevista forradalom majdnem valamennyi al- vezére, Trockij, Buchárin, Zinovjev és a többiek, köztük — bár inkább a háttérbe szorulva — természetesen Sztálin, a szovjetorosz kommunista párt egyik akkori főtitkára és a szovjetkormány nemzetiségi népbiztosa