Hitel, 1944 (9. évfolyam, 1-7. szám)
1944 / 2. szám - Aldobolyi Nagy Miklós: Örmény Szamosújvár–magyar Szamosújvár
örmény Szamosújvár — magyar Szamosújvár 101 igen volt sérelmük az örményeknek egyéb, mint hogy siralmasak a hitelviszonyok, rosszak az utak, nem püspök a szamosújvári plébános ... Idilli állapotot mutató panaszok ezek, még a békés 18. században is. Persze, hiába lettek volna a kiváltságlevelek, ha azoknak homályosuló aranyozását időnkint fel nem frissítette volna egy-egy hódoló és súlyos aranytallérokat vivő küldöttség Pécsben; egy ilyen szamosújvári deputáció — mely történetesen a pillanatnyi pénzzavarából kedvelt örményeihez segítségért forluló Ferenc császárnak vitt egynéhány aranyat — kapta „emlékbe“ a Felvinczi Takács Zoltán által sokat vitatott eredetiségű Rubens-képet (Krisztus levétele a keresztről), Szamosújvár katedrálisának nagy nevezetességét. Jókai meséinek aranyos köde, Mikszáth világának kékes boldogságfüstje lengedez e történetek s társaik, átlalában Szamosújvár két évszázada felett, amit díszes kötésben és bár kevés történetírói hitelességgel, de annál több lírai lendülettel és lokálpátriótizmussal szőtt mese-monográfiává Szongott Kristóf. E férfiú, a hajdani szamosújvári örmény katolikus gimnázium mozgékony tanára, jellegzetes alakja a múlt századvég derűs, felelőtlen, boldog és bomladozó társadalmú Szamosújvárának. Annak a városnak légköre termelte ki őt is, mely megmámorosodott a milleiüumi gondtalanságtól s Fráter Lóránd muzsikájától később — a daliás huszárkapitány Szamosújváron hegedülgette, hogy „tele van a város akácfavirággal“ — és szíves-örömest feledkezett bele a sétatéri bálák és farsangi mulatságok magyarosító hangulatába és olvadt bele a hivatalnok-dzsentri magyar kisárosi egyvelegbe. Bizony, úgy olvadt bele, hogy saját ősi értékeinek legjavát a levetett hüvelyben hagyta s nem vitte az újba. Az egész Közép-Európát behálózó állatkereskedelem, a bőrkikészítés és a pénzügyietek szolgáltatták az alapot Szamosújvár kultúrálódásához. A céhek kitűnő szervezettsége, a kiépített kapcsolatok és családi-üzleti nexusok magasan kiemelték e város polgárságát a 18. századbeli magyar miliőből. Fokról-fokra, merő kényelmességből adták fel az örmények ipari és kereskedelmi posztjaikat. Csak egyetlen példát említsünk. 1770-ben Heiter Elek udvari tanácsos elnöklete alatt tekintélyes bizottság száUt ki Sza- mosújvárra, hogy — ha kell, erőszakkal is — kicsalja az örmény tímárok titkait. Az egész Gesamtmonarchie bőriparossága irigykedett a kordován — és szattyánkészítésben remekelő szamosújvári timárokra.3 Az állatkereskedelem méreteire pedig csak az alábbi sorokat idézzük: „Ez a kereskedés minden nemében gyakorlott nép iszonyú marhafalkái számára jó piacokat talált a külföldön. Éven- kint eladnak az örmények a különböző országokban több mint százezer marhát, és ha akadály nem állja útját a nyereségnek (döghalál, árvíz, háború), elmennek a Magyar- és Németországgal határos felsőbb országokba is, sőt Itáliát is ez a hasznot kereső nemzet táplálja ugyanazon étkekkel.“^ És a 19. század derekán már nincs egyetlen szattyánt vagy kordovánt készítő mester sem Szamosújváron (azóta sincs). 1943-ban pedig még a vidék nyersbőreit össze3 Szongott Kristóf: Szamosújvár. Szamosújvár, 1898. 40—41. oldal. ' História domus, seu conventus Szamosujvárienisis Pratrum Minorum strict, etc. 1775.
