Hitel, 1944 (9. évfolyam, 1-7. szám)
1944 / 2. szám - Aldobolyi Nagy Miklós: Örmény Szamosújvár–magyar Szamosújvár
dulás aztán már csak ledöntött falakat találhatott a Kis-Szamos nevezetes gázlóhelyénél, jóllehet el nem kerülte egyetlen egy sem a tatár, török vagy labanc hadak közül, hiszen Makkai László véleménye szerint a hely „a szamosvölgyi hadiúton Erdély belseje felé az utolsó fontos állomás volt s aki ezt megszerezte, szabad utat nyert a Mezőségre és a Marosvölgybe is“ .2 Az üszkös falak közé húzódó néhány nyomorult pária-család bármiféle sereg közeledtére felszedelőzködött állataival és a németi, mikolai erdőségekbe menekült; Congri, Gerlahida, Szamosújvár, az igazmondó lantosnak, Tinódinak „szertelen erős“ Wsnvar-ja lakatlan romhalmaz volt hosszú évtizedekig. AZ ÖRMÉNYEK BETELEPÜLÉSE MIUTÁN AZ ERŐSZAK így letörölte a földről a béke és jólét hajlékát, a felfelé emelkedő kerék példázata szerint újra meg kellett születnie Szamosújvámak: a földrajzilag jelentős helyen fekvő települések örök ígérete ez. A történelemnek furcsa logikája szerint a város újjáéledéséhez is pusztulás, háborúság adta meg az indítékot. Az örmények történetébe torkol itt elbeszélésünk. Abba a történetbe, mely a betlehemi csillagot követő örmény király mondái alakjával kezdődik, fényes keleti kultúrák idegen szépségeit leheli, tele van nagyszerű emlékekkel, ámde végül is belehull — a mi Mohácsunkhoz hasonló tragédiával, de már a 14. században — az áradó törökség imperiálizmusába. A kaukázusi Örményország bukása, és mesés épületekkel megtűzdelt. Kelet és a kereszténység szépségeit harmóniába olvasztó Áni fővárosnak szétdulása adta meg a lökést az örménység Szamosújvárra jutásához. E távoli, legnyugatibb helyre a régi fővárosnak már csak legelőkelőbbjei, a főnemesek, a leggazdagabbak és a legszívósabbak juthattak el. A többi szétszéledt a hosszú vándorúton, beolvadt, kései népvándorlási foszlánnyá és a második világháború menekülő társadalmainak előjelzőivé vált. A Kárpátokon belülre az örménység hosszú vándorlás után, a 17. század végén, Apafi Mihály fejedelemsége idején jutott el. Bebocsáttatást és szállásterületet kért és örömest adtak is mindkettőt. Ekkor már a hanyatlás korában élt a Bethlen és Rákóczyak büszke és független Erdélye. Apafinak adózó, békés polgárokra és talán még sürgősebben pénzre volt szüksége. Az örmények mindkettőt kínálták. Dús erszénnyel, meg nem fáradt életerővel, kitűnő kereskedelmi érzékkel, acéllá kovácsolódott közösségi tudattal és fejlett kultúrával jöttek az örmények: egy pillantás Erzsébetvárosra (Apafi hajdani birtokára, Ebesfalvára, amit a fejedelem szívesen bocsátott áruba) és Szamosújvár örmény városmagjára meggyőz minden kételkedőt afelől, hogy itt nem kezdetleges kísérletezgetést végeztek településkor az örmények, hanem egy hosszú kulturális múlt leszűrt tapasztalatait öntötték át városformába. Azonnal várost alapítottak a közbeeső Erdei-féle mezőváros-fokozat nélkül, olyan helyen, ahol ^ Makkai László: Szolnok-Doboka meggye magyarságának pusztulása a XVII. száizad elején. Kolozsvár, 1941. 5. lap.
