Hitel, 1944 (9. évfolyam, 1-7. szám)
1944 / 2. szám - Aldobolyi Nagy Miklós: Örmény Szamosújvár–magyar Szamosújvár
98 Aldobolyi Nagy Miklós lete, a híres fegyház mellett. A felsoroltak közül egy sem megteremtője annak a kultúráltságnak, ami a város legsajátabb sajátja s ami szokatlan mérvű egy hatezres településben. Hasonlítsuk csak össze egy alföldi tízezressel!... Valóban, túl kell tekintenünk Szamosújvár értékeinek megítéléséhez a szigorúan vett anyagi javakon, s meg kell bizonyosodnunk a régi igazságról újólag is, hogy egy települést nem a hivatalok sokasága, „iskolaváros“ jellege tesz várossá — a város szót nyugateurópai értelemben használva. Szamosújvár pedig ilyen értelemben lett város és ezért nagyon szokatlan jelenség az erdélyi, meg a magyar viszonyok között. Persze, mint minden valamirevaló településé, ennek története is a római korba nyúlik vissza. A benszülöttek büszke öntudattal hivatkoznak is Congrira, a dáciai castellumra, melynek romjaiból téglákat, faragott köveket őriznek a helybeli örmény múzeumban. Szegényes emlékek! Nem is volt jelentős hely Szamosújvár a római Erdélyben, sőt Gerlahida sem, a helyére telepedett kicsi falu a középkori Magyarországban. Jó gázlóhelye volt a Kis-Szamosnak —• neve is a szláv grlo = gázló szóból származik —, a gyéren lakott Belső-Szolnok és Doboka helyi jelentőségű piaca, később királyi váruradalom székhelye, de Martinuzzi koráig igazi, országos jelentőségre nem emelkedett. A sokáig rettegett szamosúj- vári várat, kincsek felhalmozásának, előkelő rabok fogságának és sokszor kivégzésének híres helyét, Martinuzzi György 1540 táján olasz mesterekkel építtette újjá, sőt legendás emlékezetek szerint a várépítésben meg díszítésben görögök is vettek részt, kiknek származási helyét az egyik mai ragaszték-városrész neve (Kandia) őrzi, csekély emlékképpen. A vár és a benne levő szép palota híres volt a 16. században, kár, hogy a kápolna, lovagterem és más muzeális értékek teljesen hozzáférhetetlenek a vár jelenlegi büntetőintézet jellege miatt. A nagy bíboros hatalmas, szinte barokkos udvartartást vitt a várban; egykorú írásokban kimerítő jegyzékeket találunk a drágaságokról, az arabs paripák százairól, a freskókról és az udvari személyzetről. Érdekes az is, hogy a török világutazó, Evlia Cselebi, leírásában — ő a vár feldulása után járt ott — úgy emlékezik meg Szamosújvárról, hogy az „Szulejmán kán ideje előtt az egész Magyarországnak kereskedelmi székhelye volt“. De nem kevésbbé lényegesnek tartjuk annak felemlítését, hogy a várőrség még a 17. század első felében is csaknem kizárólag magyar nevű katonákból állott. A nagy pusztulások azután szinte az emlékét is elmosták a rövid tündöklésnek. Martinuzzi halála után csakhamar (1556) várostromot kellett a pompázatos helynek kiállania, s a 16. század hátralevő évtizedei sem hozták meg a renaissanceot: Kolozsvár lépett mindjobban előtérbe. A Martinuzzi-korbeli gazdagság teljes pusztulása aztán Mihály vajda és Basta császári vezér rémuralma idején (1601—1603) következett be; a történtíró Bethlen^ pedig éppenséggel kapcsolatbahozza Erdély akkori pusztulását Szamosúj- vámak, mint az utolsó fontos erődítménynek az elestével. A többi ‘ Wolfgangus Bethlen: História de rebus Transilvanicis. Cibini, 1789. 30—31. lap.
