Hitel, 1943 (8. évfolyam, 1-12. szám)
1943 / 2. szám - Zathureczky Gyula: Erdélyi szászok és magyarok
86 Zathureczky Gyula “tie&y — hangoztatja egyik cikkében — mi is elpusztulunk, s elvész népünk meg egyházunk; ha országunkat elszakítják Magyarországtól, vége évszázados történelmünknek s jövőnknek.« .,. »Levelekből, cikkekből, a szépirodalom alkotásaiból tudjuk, hogy éppen a legnehezebben megközelíthető szász vezető réteg ekkor valóban szíve szerint való hazájának érezte Magyarországot, melyért szenvedni és áldozni is érdemes, nemcsak államnak, mellyel szemben résen kell állania az ősi jogok védelmében« (178. 1.). A háborús érintkezés következtében »erőteljesen fellángoló német népi öntudat azonban a legcsekélyebb mértékben sem idegeníti el most a szász- ságot a magyarságtól. Mindenki tudja, hogy a magyarság és a németség útja közös, mindenki tudja azt is, hogy az erős és csorbítatlan magyar állam egyúttal a német ügyet is elősegíti. A szász közírók ugyan hangoztatják népük sajátos művelődési igényeit, megjelölik a jövőben követendő kisebbségpoUtika irányelveit, de még erőteljesebben hangsúlyozzák azt, hogy törhetetlen hűséggel kitartanak a magyarság mellett s ezzel egyetértésben kívánják népi igényeik kielégítését« (179. 1.). A kibővített szász nagyválasztmány 1918 október 22-én hozott egyhangná határozatából idéz ezután néhány mondatot Pukánszky Béla: »A szász nép évszázados hagyományaihoz híven ebben a súlyos időben is szilárdan és rendületlenül ragaszkodik a magyar hazához. Abban a meggyőződésben, hogy hazánkat leghatékonyabban mint németek szolgálhatjuk, kívánjuk, hogy a viszonyok újjárendezésénél a nemzeti kisebbségek egyenjogúsításának megvialósításával szabad életteret és teljes fejlődési lehetőséget biztosítsanak számunkra a politikai, társadalmi és kulturális élet minden ágában.« »Néhány nap múlva szétfoszlottak a német nemzeti gondolat diadalába vetett reménységek; merőben új helyzet adódott, mely súlyos elhatározásokat Idvánt a szász nép vezetőitől. Ezek a vezetők — írja Pukánszky — jónak látták népük hűségn5nilatkozatával a hatalom új birtokosai felé fordulni, tőlük várva a szászság ősi jogainak intézményes biztosítását is. A szász- ság és a magyarság között fonódott kötelékek az összeomlás ferge- tegében nem bizonyultak elég életképeseknek« (180. 1.). A KÖNYV UTOLSÖ FEJEZETE az összeomlás utáni időket vázolja. Pukánszky idézi Teutsch szavait, melyek szerint »Nagy- románia megvalósulásával történelmi folyamat jutott befejezéshez; ezzel szembeszállni dőreség lett volna.« A szászság azonban mégsem képes leküzdeni szorongó érzését, melyet Teutsch a következő szavakban juttat kifejezésre: »Minden nagy átalakulásnál, így 1691-ben és 1867-ben joggal hivatkozhattak a szászok bizonyos biztosítékokra. Egyedül Nagyromániához csatlakoztak biztosítékok nélkül« (181. 1.). Az 1919 január 8-án, Medgyesen megtartott gyűlés határozataival kapcsolatban Pukánszky a következőket írja: »Nem tudjuk, hogy a medgyesi kiáltvány szerkesztői figyelemre méltatták-e a gyulafehérvári határozatok nyolcadik pontját; ez a pont a románság csodálatát és háláját fejezi ki az ántánt-hatalmak iránt, melyek »egy évtizedek óta háborúra készülő ellenséggel szemben vívott nagyszerű és szívós küzdelem árán megmentették a civili
