Hitel, 1943 (8. évfolyam, 1-12. szám)
1943 / 12. szám - Guoth Kálmán: A nem-magyar népelemek helyzete középkori társadalmunkban
728 Quoth Kálmán szászok részére adott kiváltságlevélben, az úgynevezett Andreanum- ban. E célból kitelepítette a szászok között élő magyarokat, székelyeket, bessenyőket, oláhokat, s így az eddig szakadozott szász települést egységessé tette: ami természetesen együtt járt az eddigi asszimilációs politika elejtésével. Hasonló kiváltságokat kaptak 1271-ben V. Istvántól a XHI. század elejétől betelepült szepesi szászok is — a közöttük élő magyarok nagy száma miatt területi különállás nélkül. Ugyancsak ez az elv, a tömörítés magyarázza meg azt is, hogy a kunokat egy tömegben telepítette le IV. Béla a tatárjárás után. III. Endrének ama törekvése mögött, hogy az összes oláhokat Székes nevű birtokára telepítse össze, ugyancsak ez az új elvi alap húzódik meg. Kétségtelen, hogy ez az óriási átalakulás az államhatalom akaratából, az ő beleegyezésével történt, s nem a „nemzetiségek“ kényszerítették ki. Ha tudniillik a „nemzetiségek“ olyan követeléseket támasztottak volna a királlyal szemben, melyeket nem helyeselt, a király bizonyára éppen úgy kitessékelte volna őket országából, mint például a fegyveres erő tekintetében legerősebb idegen csoportot: a német lovagrendet. Mi késztette vájjon királyainkat eddigi politikájuk megváltoztatására? Mályusz remekül fejti fel az okokat: a XIII. század elejétől a királyi birtokok egyre gyorsuló ütemben kerültek magánosok kezére. Ezzel párhuzamosan a király hatalma is egyre jobban összezsugorodott; ennek a folyamatnak akartak királyaink gátat vetni s megakadályozni »az alattvalók egész tömegének, főleg a szabadoknak, libereknek magánföldesúri joghatóság alá kerülését«. Ezért foglalták az idegen származású népelemeket jogi egységbe. Végeredményben tehát a magyar társadalom fejlődésében beállott átalakulás hozta létre a nemzetiségek helyzetében bekövetkezett változásokat. Mindazok a kiváltságok azonban — folytatja Mályusz —, melyeket a nemzetiségek élveztek új helyzetükben, korántsem jelentettek még autonómiát. Legfelső fokon a királj'tól függött az egész közigazgatás, bíráskodás, aki ezt a jogát valamelyik főtisztviselője — a kunok felett a nádor, a székelyek felett az erdélyi vajda, a szászok felett a szebeni ispán — útján gyakorolta. A hűbéri állam jellegének megfelelően tehát a hűbériség láncolatán fűzte őket magához; különbségeket az egyes nemzetiségeken belül a hadi érdemek szerint tett, a rétegződés ennek alaján jött létre; az asszimilációt nem erőszakolta, az önkéntes beolvadásnak azonban nem volt ellensége. Ez az önkéntes asszimiláció természetesen társadalmi síkon zajlott le: az egyes nemzetiségek törekvő, kiemelkedő elemei felkerülve a nemesség soraiba, minden külső, hatalmi beavatkozás nélkül, szinte észrevétlenül váltak magyarokká. Üjabb döntő fordulat a XV. század folyamán következett be a nemzetiségek életében akkor, mikor a hűbéri magyar társadalom, s vele együtt az állam rendi jellegűvé vált. Szinte azt lehetne mondani: a köznemesség megyei autonómiájával párhuzamosan alakult ki a nemzetiségek önkormányzata. Miért? N5Úlván azért, »mivel