Hitel, 1943 (8. évfolyam, 1-12. szám)
1943 / 12. szám - Guoth Kálmán: A nem-magyar népelemek helyzete középkori társadalmunkban
A nem-magyar népelemek helyzete középkori társadalmunkban 727 vak szét voltak szórva a magyarság tengerében — világos bizonyságául annak, hogy az államhatalom be akarta őket olvasztani. U^anezt a módszert: a szétszórást alkalmazták királyaink a többnyire rokon, keleti eredetű betelepülőkkel: böszörményekkel vagy izmaelitákkal, székelyekkel szemben is. A mohamedán vallású böszörményekkel szemben pl. Szent László elrendelte: „ha megke- resztelésük után visszatérnek régi hitükre, lakóhelyükről elűzetve más falvakba helyeztessenek át; akik ártatlanoknak bizonyulnak, maradjanak lakóhelyükön“. Kálmán pedig egyenesen jutalommal kecse^ette azokat, akik a titkos mohamedánokat feljelentik. Megparancsolta továbbá, hogy minden izmaelita falu építsen templomot; ha a templom elkészült, a lakosság fele költözzék el, és máshol telepedjék le; izmaelita ne merje leányát a maga nemzetségéből származónak adni feleségül, hanem csak kereszténsmek. Ezen intézkedések — folytatja Mályusz — elsősorban vallási célokat szolgáltak; világos azonban, hogy a vallási csere magával hozta beolvadásukat is: „ ... a kereszténnyé válás magyarosodást jelent“. A cél az asszimiláció lévén, természetes, hogy királyaink nem adtak autonómiát a legkisebb idegen településeknek — így az ugyancsak szétszórtan élő besenyőknek sem. Minden besenyő közvetlenül a nádor hatásköre alá tartozott, ami függetlenséget jelentett a megyétől, s ennek következtében kétségtelenül megkülönböztetett állapotot. A nádor azonban az egyes csoportok élére ispánokat állított s ezek, illetőleg helyetteseik ítélkeztek a besenyők felett. Autonómiáról tehát, mivel bíráikat sem maguk választották, nem lehet beszélni a besenyőknél, amint hogy a székelyeknél sem. Ha ez utóbbiaknak autonómiájuk lett volna, érthetetlen lenne; a zárt egységben maradó nép, amelyet ősi szervezete is összetartott, hogyan lett nyelvében, jellegében magyar, miért nem őrizte meg esetleges török nyelvét? De érthetetlen az is: ha a székelység zárt egységben a magyarsághoz csatlakozott török nép volt, hogyan lehetséges, hogy a nemzetségnevek ,,általában, határozottan magyar eredetűek“? Mályusz magyarázata így hangzik: a székely név jelentése — herceg törzse; a törzs pedig mesterséges alakulat, a fejedelmi akarat hozza létre. így tehát az a fejedelem — akár Árpád, akár más —, aki e törzset megalkotta, különböző törökmagyar népelemekbíü rakhatta össze; később pedig, az esetleges vérveszteségek miatt támadt hézagokat magyarokkal töltötték föl. így válhatott az eredetileg rokon, de nem magyar székelység magyarrá. Mindezek alapján önként adódik a végső következtetés: a XI—Xn. században a magyar politika tudatosan asszimilálni akarta a betelepült »nemzetiségeket«. Kétségtelenné teszi ezt az is — mondja Mályusz —, hogy míg a fentiek szerint minden »nemzetiséget« szétszórt az államhatalom, egy népet, a zsidóságot egyenesen elírta még az asszimiláció lehetőségétől is. „A Xm. század nagy, kihatásaiban egyenesen döntő fordulatot hozott a nemzetiségi politikában: a szétszórás helyébe a tömörítést állította. Az új elvet II. Endre ritka határozottsággal fogalmazta meg: »Az egész nép egy nép legyen« — mondotta“ a szebenvidéki
