Hitel, 1943 (8. évfolyam, 1-12. szám)
1943 / 11. szám - Miles Transylvanicus: A román lelkiség alakulása a bécsi döntés óta
658 Mües Transaylvanicus elméletekben. Idézzünk Grigore Popa dr.-tól, a fiatal román írónemzedék hangadó tagjától: A (magyar) transzilvánisták felednék egy elemi igazságot, azt nevezetesen, hogy ami egy tájat rögzít, neki determináltságot, jellegzetességet és értéket ad: a történeti elhivatottság érzése, az az érzés, amelyet egy népi közösség tömeglelke önt a táji formába . . . Ugyanannak a földrajzi tájnak a keretében a különböző népi lelkek egymástól merőben eltérő életformákat, szerepeket és alkotásokat teremtenek. A transzilván táj példája ebből a szempontból igen szemléltető. Ezen a tájon az előítéletek és idegen érdekek befolyása alól felszabadult szem könnyűszerrel felfedezheti, hogyan emelkedik az ősi román berendezkedés mellett a hosszúkás és csúcsos szász rend, arccal örökké az óhaza felé, amely után az erdélyi szász, ma, idegenbe szakadásának közéi ezer esztendeje után is, gótikus honvágyat érez. Ám ugyanazon a térségen, a román és szász lélek mellett, ott lakozik a szteppék utáni vágytól áthatott magyar lélek is. .. A fenti észrevételek konklúziója a következő: transzilvanizmus nincs. Ha azonban egyesek mégis beszélni akarnak róla, úgy a transzilvanizmus képlete, a pánrománizmus képletévé változik át. . . A román sorshivatás dimenziói egybeesnek a románlakta föld imperiális dimenzióival, magába foglalván a pannon alföldtől a Búgon túlig terjedő térséget, Macedóniát, a Timok völgyét, a volt jugoszláv Bánságot és Isztria románságát. A pánrománizmus nem más, mint a román léleknek a tájjal való szolidaritása. A románság erejét Erdélyben ez a szolidaritás adja.“ Ember legyen a talpán, aki e zavaros történetfilozófiai elmélkedés minden mondatát megérti. Annyit azonban mégis kihámozhatunk belőle, hogy Erdély földjével csak a románságnak van szerves kapcsolata: a szászság a Rajna felé néz, míg a magyar a szteppék után sóvárog. Elképzelhető-e nagyobb tájékozatlanság, elfogultabb köldöknézés?! ... Hol az a székely-magyar, aki a maga bérces hazáját még gondolatban is felcserélné a szteppék világával? Szomorú igazság kívánkozik a papírra: a románság számára mindig zárt könyv maradt a magyar élet és a magyar lélek. Felszínes politikai megnyilatkozásokból szűrte le az ítéletét, nem akadt írója, gondolkozója, művésze, akinek érdeklődése túlhaladt volna a nemzetegyház tilalomfáin. Még a nsnigatosokkal kapcsolatot tartó Gogában találjuk a legtöbb hajlandóságot erre. S mit látott ő is? Ady keserű felhördülése válaszol erre a kérdésre, melyet a barátjában csalatkozott költő hallat Goga 1916-iki úszításainak hírvételekor. Nekünk, bár sok mulasztás terhel bennünket is, mégiscsak volt egy Jókaink, egy Mikszáthunk, egy Herczeg Ferencünk, — a régebbiekről s a legújabbakról nem beszélve —, aki a maga költői vUágának határait kiterjesztette a magyarság mellett élő más népekre is, a Kárpátmedence ember-flórájának új színeivel gazdagítván a magyar képzeletet. Hivatkozzunk az utolsó negyven-ötven esztendő magyar tudományosságának vizsgálódásaira, a fájdalmas igazságoktól sem rettenő viviszekciókra? Igaz, ma éppen igazmondásunkból, lelkiismeretünk őszinte számadásaiból készül számunkra támadó fegyver. Ne vessünk követ mégse önmagunkra. E térség iránti köteles
