Hitel, 1943 (8. évfolyam, 1-12. szám)
1943 / 11. szám - Miles Transylvanicus: A román lelkiség alakulása a bécsi döntés óta
A román lelkiség alakulása a bécsi döntés óta 657 kérdése körül viharzó csatározások minduntalan kicsapnak a tudományos spekuláció medréből: a szellem fegyverei fizikailag tapintható támadó eszközökké válnak, az értelem párbaja szenvedélyek dulakodásává. Aggódva figyelhetjük, mint vonja hatalmába e sajátos történetírás nyomán a román közfelfogást s ami még lehangalóbb: a tudósok új nemzedékét is, valami dogmatikus xenofóbia és felleng- zősség. Szörnyetegek ezek, amiket ha felébresztették, sohasem lehet jóllakatni. Lám, már akadnak neves közéleti férfiak, akiknek nemzeti becsvágyát a kontinuitás, a római folytonosság tana sem tudja kielégíteni. Nicolae Lupu dr. volt miniszter és pártvezér „Ori- ginea Romänilor“ cimü füzetében különvéleményt hangoztat a dákrómai eredet elméletével szemben, miként Brátescu-Voinesti iró, akadémiai tag is, aki „Originea neamului románesc si a limbii noastre“ című könyvében szintén félretolja a dák-római bölcsőt. fjKrisztus előtt 105-ben — írja — a rómaiak Traian császár vezetésével meghódítják Dáciát és megszüntetik a dák államot. S íme csoda történik. 167 évvel később a dák nyelv, amelyet az tésével meghódítják a Bánságtól a Dnyeszterig, s a cseh hegyektől le a Balkánig beszél, teljességgel eltűnik és a római nyelv váltja fel. Nem képtelenség ezf Higyje, aki akarja, én semmiképpen sem hihetem. Tudjuk, hány légióból állott Traian hadserege, s tudjuk azt is, hogy e légiók legénységének csak 25 százaléka volt római, a többiek ibér, kártágói, líbiai és más nemzetségbeli zsoldosok közül kerültek ki. Ismeretes továbbá, hogy Traian csak a Bánságot, Erdélyt és Olténiát foglalta el. Mégis: a Havasalföldről, Bukovinából, Besszarábiából és Transznisztriából is kiveszett az őslakosság nyelve . . . Nem, nem veszett el a dák nyelv, mert a dákok latinul beszéltek. Ez a nyelv vált Itáliában a latinok nyelvévé, ebből lett a gall, majd a francia nyelv, az ibériai félszigeten a spanyol nyelv, itt pedig idővel a mi román nyelvünk ... Mi nem 2000 év óta vagyunk itt, hanem 15—20.000 év óta. Nemzetünk, miként a germán, egyike Európa legősibb nemzeteinek." Magától értetődő, hogy az ilyen szemlélet nem kívánatos „beszivárgott jövevén5rt“ lát a magyarban, a szászban, a svábban és minden más itt élő nemromán népben. Az országot, a magyar történeti felfogással ellentétben, kizárólagos birtoknak tekinti, amelyen más népek számára az életlehetőségek forrását nem a természetes életjog elismerése jelenti, hanem egyendül a román nagylelkűség. Ebben a feudális felfogásban kell keresni azoknak a türelmetlen kifejezéseknek a nyitját, amelyek legsűrűbben a „román kenyér fogyasztását“ vetik a kisebbségiek szemére. Nagymultú, történeti államokban érthetetlenek lennének az ilyen és ehhez hasonló kifakadások, itt azonban egészen logikusan burjánzanak fel abból a közgondolkozásból, amelyet a kontinuitás elmélete és ennek elfajzott melléktermékei alakítottak ki. A lelki elkülönülést tükrözi a román nyelv is, amikor „idegeneknek“ mondja az ország másajkú, papíron teljesjogú polgárait. S itt a sajátosan mellérendelő, a népi egyéniségek megbecsülésétől áthatott transzilvanizmus, mely szintén ennek a durva exkluzivitásnak a formáját ölti egyes román
