Hitel, 1943 (8. évfolyam, 1-12. szám)

1943 / 10. szám - Jánosfalvi Sándor István a székelyek csalárd jobbágyosításáról

630

Magyar Figyelő

egyezése, mint könnyű kapcsolódáis, mint vonzalom... Nem a kevertség foka, kisebb vagy nagyobb mértéke szabja meg a biológiai közelség-érzetének erősségét és társadalmi kötőerejét, hanem egy biológiai képlet kialakulásának zavartalansága, állandósulás! ideje. Innen van, hogy a falvak, különösen a régi településű, zárt tájegységben élő etnikum biológiai közelség-érzete folyamán kicserélődött etnikumé általában gyenge, kihagyó.« Ha a falu, a város és az ország életében erős, míg a város és a történelem különösen fontos szerepet játszó főváros helyzetét vizsgáljuk ebből a szempontból, a következő képet kapjuk, mondja Szombatfalvy: a magyarság vérségi tisztaságában alulról felfelé haladva állandóan csökken, biológiai fölényét ennek ellenére is sikerült mindenütt megőriznie. Szerencsétlenségére ezt a fölényt más téren érvényesíteni nem tudta. Különösen látható ez a fővárosban, ahol a színmagyar elem a lakosság most már kb. kétharmadát képviseli, helyzeti jelentősége azonban eltörpül a gazdasági és közhatalmi poziciókat elfoglaló idegen elemek mellett.

A biológiai kötőerők — folytatja — ott konzerválódtak legjobban, ahol emellett a magyarság biológiai fölénye is a legkedvezőbb. Ez a helyzet a parasztság körében. A parasztság viszont nincs olyan helyzetben, hogy a dolgok alakulására érdekeinek megfelelő befolyást gyakorolhasson és ha a városba kerül is, itteni karrierje rendszerint nem a vezetőpoziciók elfoglalásában teljesedik ki.

»Népünk tehát, ha nem is nagy tömegeiben, de annál fontosabb rétegeiben és csoportjaiban nélkülözi az összehangolódás természetes alapját, a biológiai közelség ösztönös érzéseit.«

Az összehangolódás anyagi alapjainak hiánya nem kedvező feltétel a szellemi összehangolódásra sem. Felfogásbeli vagy világnézeti különbségek mellett mégis bizonyos

lelki és magatartásbeli egyöntetűség adódik önmagától ott, ahol ezeket a különbségeket a vérségi kötelékek áthidalják. Egészen máskép fest a helyzet azonban azokban a körökben, ahol a nagyfokú heterogenitás és külső környezeti hatások folytán a belső összetartó erők hal- váinyak vagy hiányoznak. Mindezzel szorosan összefügg, amit Szom- batfalvy ezután a nyelv és az asszimiláció összefüggéséről mond;

»Tudjuk — ma jobbaUj mint eddig bármikor, — hogy a nyelvi hasonulás még nem teljes hasonulás, de a legnagyobb út megtételét jelenti, amelyet egy-két nemzedéken át feltétlenül tökéletes hasonulás követ, de csak akkor, ha a nyelvi egyesülés vérségivel jár karöltve. Nálunk a múlt század nagy nyelvi hódítása jelentékeny részben anélkül ment végbe...«

Egy újabb kérdés: a magyar társadalomé. Erről így szól a tanulmány: »A mi társadalmunkban kiélezett osztályharcról nem lehet szó, az osztályok közötti küzdelem, ami minden társadalomban és minden korban szükségkép folyik, ná- limk nem fajul el gyűlölködéssé vagy épen olyan vad gyűlöletté, amelyet gyújtogató kezek belső viszályok keltésére lángra tudnának lobbantani. Hogy ez így van, abban elsősorban a magyarság mély és szegény néprétegeinek józansága játszik szerepet.« A parasztság ki- kiélezetlen osztályharca: passzivitás, elzárkózás, befeléfordultság. Szombatfalvy derülátó a parasztság ilyen magatartására alapított megállapításában, amikor azt mondja; »A szegény nép tehát mintegy ösztönösen segít a rend, a belső társadalmi struktúra védelmében, a rázkódtatások elkerülésében.«

Ezzel kapcsolatban több kérdés merülhet fel. Először is az, hogy a magyar parasztság jelenlegi tartózkodó magatartása tényleg megnyugtató-e, hogy sokszínű társadal- mimk azt a világosan magyar együttműködést fogja a jövőben kifejteni, amelyet bizonyos kiadvá-