Hitel, 1943 (8. évfolyam, 1-12. szám)

1943 / 1. szám - Vojnovich Géza illetékessége

Magyar Figyelő

57

tásra készül, nagy várakozással utaztam annak megtekintésére.

Hogyne várt volna az ember sokat?

A színház új kormánybiztosa, Vojnovich Géza irodedmi ember, költő, irodalom-történész, akadé- mÍ£LÍ tag, több verses drámának a szerzője és ráadásul éveken át egyik dramaturgja a színháznak, tehát még színpadi szempontból is volt elég alkalma megismerkedni azokkal a lehetőségekkel, melyeket a mai technika olyan gazdagsággal kínál. Ott van Csathó Kálmán, mint helyettes igazgató, régi főrendező, ügyes színpadi szerző és ügyes író, régi színházi ember; ott van a tehetséges Horváth Árpád, kit itt városunkban is láttunk kiváló munkájában, teli lelkesedéssel és sok tudással; ott van legfőképen a Nemzeti Színház színész személyzete, a legjobb, legsokszínűbb művész-gárdája a magyar szónak. — Valóban joga volt a közönségnek a legtöbbet, a legnagyszerűbbet várni. Joga volt annál tökéletesebbet várni, mert az új vezetés alatt, a színház szeptembertől január közepéig nem nyújtott neki úgyszólván semmit. Egy jobbacska francia tréfa, egy pusztán irodalmi Szigligeti voltak addig az évad apró fénypontjai. Ezek mellett silány kis darabok, melyeknek szitakötő életük azonnal feledésbe ment. — Dehát azt mondták; »Az Ember Tragédiájára készülünk! Majd az! Majd ott megmutatjuk!«

Beülve a helyemre, olvasom a »Magyar Színpad«-ot. Az első oldalon következő bejelentés: »Ez az új előadás elsősorban Vojnovich Géza kormánybiztos érdeme, aki rezsimje első programmjának a Tragédia nagy reprizét tette sarkpontjává.« — A mondat rossz, de értelme bíztató. — A színházi lapban maga Vojnovich is nyilatkozik. Azt mondja; » A Tragédia előadásánál egy szempont vezet: a költői Madáchot akartam újra jogaihoz juttatni, a Tradédia előadásában tehát csak mérsékelt formában érvényesülhetett a dramaturg és a rendező, az új előadásban a költő és a színész dominál.«

Ez komoly, önérzetes kijelentés. Nem értem ugyan, miért mondja aláhúzottan, hogy: »újra«, mintha eddig Paulay és Hevesy a költőt nem engedték volna érvényesülni, dehát annak mindenki örülni fog, mentői zavartalanabbul, mentői lé- lekrehatóbban szól hozzánk a költő.

A függöny megnyílik Madách babérágas, nemzetiszalagos mellszobra előtt. Ez is aláhúzza az ün népi hangulatot, fölfokozza a várakozást. Negyedóra múlva összecsukódik a függöny és valami muzsikaszó indul meg, majd kitárul a színpad.

Fellegnyíláson a magosban sok süldőleányka angyalocskának öltözve fehér ingecskékben, organtin számyacskákkal. Kis kacsójuk »ösz- szetéve szépen«. Előttük, velők, ugyanúgy öltözve négy főangyal.

Váratlan kép. A középkori misztérium-játékok naiv angyalserege. — »Ezzel oly gótizáló stílust kezdtek el« — gondoltam — »melyben vajmi nehéz lesz a Tragédiát folytatni«.

A leánykák szavaló kórusban csacsogják Madách bronzbaöntött verseit, majd valahonnan, nem a magosból, hanem alulról, balról, oldalról, az ügyelő asztal felől megszólal az űr hangja, pedig az an- gj alcsemeték elragadtatva mind a zsinórpadlásba néznek, — nyilván így parancsolták nekik. És újra szavaló kórus csicsergi a világteremtés halhatatlan sorait, melyek napok, bolygók, üstökösökről szólnak, miközben legalul a súgólyuk előtt egy kövér vörösfénylésű gömbszelet, mint valami víziló hátulja, próbál kimászni, aztán visszacsúszik ismét. Hogy ez mi akart lenni, azt sohsem tudtuk meg. — A három főangyalok gyönyörű három versszaka után újra az ür hangja onnan alulról Luciferhez szól. Most vesszük észre, hogy a negyedik főangyal ama bizonyos Lucifer, kit semmi más sem különböztet a többitől, mint az, hogy fekete haja van. ő is az ártatlanság mezébe