Hitel, 1943 (8. évfolyam, 1-12. szám)
1943 / 10. szám - Pongrácz Kálmán: Az első cseh emigráció és a magyar kérdés
Az első cseh emigráció és a magyar kérdés 607 de sem Magyarországtól elszakadni, sem Csehországhoz csatlakozni nem akart s hogy a dinasztia, mikor a szerencsétlen porosz és olasz hadjáratok miatt a birodalom helyzete megrendült, azért békült ki elsőnek a magyar és nem a cseh nemzettel, mert a magyarok az elmúlt négyszáz év alatt minden kedvező alkalommal fegyvert fogtak függetlenségük megőrzésére, 1848 után megtagadtak minden egjnittműködést a centralizáló osztrák hatóságokkal és egyértelműen utasítottak el minden olyan megoldási kísérletet, amely nem volt hajlandó a magyarság teljes függetlenségét elismerni. Nem fondorlat és „összeesküvés“ tehát, ha a történelem egy üyen népnek előbb hozza meg szabadságát, mint egy olyan Tná.siknak, amely háromszáz éven át nem mer a végső következtetések levonásáig elmenni. Az osztrák-magyar kiegyezésből azonban nem ezek a „belső“, hanem sokkal inkább a külpolitikai problémák érdekelték a Szövetségeseket. Ezt maga Masaryk is felismerte s ezért igyekezett a kettős Monarchiát a német szövetség keretébe állítva a mindenkori pángermán érdekek akaratnélküli eszközévé alacsonyítani. Vájjon — éppen a Szövetségesek szempontjából — indokolt és helyes volt ez az álláspont? Hiszen az Ausztriát szlavizálni szándékozó Hohenwart-féle irányzattal szemben id. Andrássy Gyula nem azért szállt szembe, mintha gyűlölettel viseltetett volna a cseh nép iránt, hanem azért, mert a pánszláv túlkapások miatt védekezni akart az akár közvetlen, akár közvetett orosz befolyás kiterjesztése ellen s meg akarta őrizni a Monarchia egységét, ö a kiegyezést — mint kiváló balkáni szakértő — nem a nagy, hanem éppen a kis népek védelmére hivta létre, amit bizonyított dunavölgyi politikája is, amikor a török uralom alól felszabaduló apró államok függetlenségének elismertetésére és megszilárdítására törekedett. Andrássy már hetven évvel ezelőtt tisztában volt azzal, hogy a keleteurópai kis népek függetlenségüket csak úgy őrizhetik meg, ha sem a német, sem az orosz nagyhatalom nem emelkedik döntő túlsúlyra. A német túlsúly kialakulását megakadályozta azzal, hogy a kiegyezéssel megszüárdította a dunai Habsburg nagyhatalmat s így állandósította a német nép két államban való megoszlását, viszont a pánszláv-orosz veszélyt éppen a német szövetséggel igyekezett ellensúlyozni, mert állandóan félt a német és orosz császári házak feléledő szövetségétől. A Monarchia „pángermán“ politikája tehát éppen azért volt német beállítottságú, mert csak ezzel a szövetséggel lehetett megakadályozni a nagynémet egység és annak a Bismarck által is helyeselt német-orosz barátságnak kialakulását, amely úgy Potsdamban, mint a Carskoje Selo-ban igen népszerű volt s amelynek 1939. évi későbbi megvalósulása csakugyan lehetővé tette ideiglenesen „Zwischen-europe“ megosztását és érdekzónákra vagy életterekre való elkülönítését. Hogy Masaryk mennyire nem tudja és nem akarja meglátni a kettős Monarchia történelmi küldetésének ezt a mélyebb értelmét s hogy minden reálpolitikai szempontot menn5Úre csak a felszínes propagandának rendel alá, ezt bizonyítják ama sorai is, amelyeket Enzász-Lotharingia elszakítása elleni cseh tiltakozásról ír . . . Bár •^.1
