Hitel, 1943 (8. évfolyam, 1-12. szám)
1943 / 9. szám - Makkai László: Román történetírás a két világháború között
570 Szemle mert egyrészt képviselői igen széleskörű nyelv- és anyagtudás követelményei elé vannak állítva, másrészt pedig elsőrangú kritikai érzékre, higgadtságra és önuralomra van szükségük ahhoz, hogy a fenyegető két hiba közül egyikbe se essenek bele: ne váljanak idegen tudomány szolgai másolóivá, de félreértett nemzeti önérzetből vagy mindenáron való eredetiségre törekvésből ne vessék el idegen tudósoknak a románságra vonatkozó helytálló megállapításait. A dilemma egyetlen lehetséges megoldását a román történetírás úgy érheti el, ha tevőlegesen belekapcsolódik az említett nemzetek tudományos életébe, elmélyíti velük kapcsolatait, sőt részt vállal a közös kérdések közös módszer és azonos szempontok alkalmazásával való feldolgozásában. A román történelemszemlélet azonban olyan politikai körülmények között született meg, melyek nem kedveztek a tárgyilagos és kritikai szellemi magatartásnak, ami pedig elengedhetetlen feltétele a különböző nemzetek közötti tudományos együttműködésnek. A XIX. század közepén szerény előzmények után fellángoló román nemzeti tudat, melynek eszménye a politikai, gazdasági és kultúrális önállóság kivívása volt, aspirációit visszavetítette a román múltba s ott is önállóságot, eredetiséget vagy legalábbis ezekért folytatott öntudatos küzdelmet akart látni, nehezen ismerte volna tehát el idegen nemzetnek a román nép történetében játszott szerepét s a román fejlődésre gyakorolt hatását; annál kevésbbé, mivel a románság időszerű politikai törekvéseinek legfőbb akadályait éppen azokban a hatalmakban látta, melyek a múltban ezt a szerepet és hatást kifejtették. A ROMANTIKUS SZINTÉZIS A ROMÁJM NACIONALIZMUS kezdeti lendülete határozza meg a román múlt első nagyigényű szintézisének, Xenopol D. Alexandra művének alapeszméit és gondolatmenetét is.2 A későn ébredő nemzetek romantikus önszemlélete tükröződik benne: a régmúltat az »ősi dicsőség« dicsfényével veszi körül, a közelmúlt századaiban hanyatlást lát s a maga korának küzdelmeit heroizálja. Xenopol elsőrangúan képzett, európai műveltséggel bíró, gondolkozó fő volt s erkölcsi komolyságát az a nemzeti érzékenységet nem kímélő kemény kritika bizonyítja, melyet a román történelem vitatható jellemű szereplőivel szemben alkalmaz. Két súlyos hibája: a román középkor romantikus, a hiteles foirások és a józan logika világánál tarthatatlan túlméretezése és a románsággal a történelem folyamán kapcsolatba került népek soviniszta megítélése így annál kirívóbb, bár nem érthetetlen, ha meggondoljuk, hogy a kor, melyben Irt, a liberális szabadságeszme jegyében állt s ennek hívei szerették a történelmi folyamat kezdőpontján a maximális társadalmi és nemzeti szabadságot feltételezni, mely az emberi önzés folytán elnyomatás alá került, de amelynek visszanyeréséért az elnyomottak mindig harcoltak. Éppen ígj' tételez fel Xenopol a középkor elején egy politikailag független román népet a Balkánon és Erdélyben, melyet a barbárok (szlávok, magyarok, majd törökök) erőszakkal uralmuk alá hajtottak, de amely ősi szabadságát sohasem feledve, sorozatos forradalmakban kísérelte meg visszaszerezni azt. Természetes tehát, hogy az »elnyomókat«, főleg a magyarokat, a törököket s az utóbbiakkal szövetkezett görögöket a történetíró megvetése és gyűlölete sújtja, nemcsak nemzeti, hanem általános emberi, világnézeti okokból is. Ez a történelemszemlélet a román nemzeti ébredés nemzedékei számára vigasztaló és lelkesítő volt egyszerre, ezzel vél- * * Istoria Románilor din Dacia Traianá, I—IV. Buc. 1888—1893.
