Hitel, 1943 (8. évfolyam, 1-12. szám)
1943 / 9. szám - Teleki Béla beszéde a magyar reformról
Magyar Figyelő 561 veil. A szociáüs kérdés megoldását csak egy olyan új szociális és gazdasági rend biztosíthatja, amely a mai szociális feszültségek okainak eltüntetésére és a társadalmi igazságosság, jólét és gazdasági reform megvalósítására törekszik. Ebből következik, hogy a szociális és geiz- dasági reform egymástól el nem választható. A szociális és gazdasági reform a legszorosabban összefügg: az új magyar szociális rend csak egy új magyar gazdasági rendre épülhet rá. Magyarországon egy olyan új gazdasági rendnek kell elkövetkeznie, amely szakít a liberális korlátlan szabadverseny elveivel, amely másutt is, de nálunk különösképpen széles munkástömegek proletárizá- lódásához és a tőke egyoldalú diktatúrájához vezetett. Olyan gazdasági rendnek kell kialakulnia, amely egyfelől korlátok közé szorítja a tőkét, méltó keretek közé helyezi a munkát, s így biztosítja a magyar tömegek egzisztenciáját, másfelől megszabja a termelés és munka rendjét, s szabályozza a jövedelem elosztását, megszervezi a mimka- piacot, gondoskodik az árak és a bérek egyensúlyáról, vagyis a nemzeti és szociális szempontok minél hathatósabb érvényesülése érdekében fenntartja az állami irányítást és beavatkozást, anélkül azonban, hogy ez a gazdasági élet gúzsbakötését s még kevésbbé az egyéni kezdeményezés megfojtását jelentené.“ • „Távol áll tőlem a szociális kérdések egj'oldalú, csak gazdasági af«mpontból való megítélése. A gazdasági reform csak előfeltétel. Szociális közszellem és szociálisan gondolkodó emberek nélkül nem lehet megoldani a szociális kérdést. Szakítani keli azzal a formalizmussal, mely szociális törvényektől, papírra i’etett szociális jogszabályoktól reméli a szociális kibontakozást, amikor az — a már említett gazdasági feltételek teljesülése mellett — elsősorban a nemzetközösség és az egyes nemzettagok szociális magatartásától függ, végső fokon pedig a neveléstől, mely gyökerében átalakítani képes egy közösség szel- ’ lemét és a közösség tagjainak felfogását. A nevelés kell, hogy a magyar művelődéspolitika középpontjában álljon. Még mindig hajlamosak vagyunk arra, hogy az analfabéták számának csökkentésével, az iskolai bizonyítványok és diplomák száimá- nak szaporodásáved, nyomdai kiadványok számának növekedésével, kultúrális egyesületek alapításával mérjük művelődésünk fejlődését. Fontos ez is. De ha ezen a nyomon indulunk, téves következtetésekre jutunk. A mennyiségi elvet veszedelmes alkalmazni a művelődés területén. A minőségi elv alkalmazása egyedül a helyes, kiművelt emberfő, eredeti alkotásokban gazdag tudományos élet, az örök emberit a magyarság formanyelvén megszólaltató művészet s mindez a közösség szolgálatába állítva: ez az, amire törekednünk kell. De mindezeken felül a művelődéspolitikai reform végső célja, hogy visszahódítsa a kultúra sztoára azokat a területeket, ahonnan az egyoldcilú technikai fejlődés és a nyomában járó elanyagiasodás kiszorította. Vissza kell helyezni a kultúrát az őt megülető helyére, vissza keU adni ősi — minden emberi tevékenységet irányító — értelmét.“ „Tisztában vagyunk azzal, hogy a reformok nagyrésze csak a háború után valósítható meg. Nemkülönben tisztában vagyunk azzal is, hogy azok az irányvonalak, amelyeket a magyar reform számára lefektettünk, nem máról-holnapra
